ELHAGYLAK, VELEM JÖSSZ?

Tulajdonképpen szeretem én ezeket a hasznavehetetlen őszi napokat, amikor halomban áll a szennyes és mosodába kéne menni, a konyhától már a rosszullét kerülget, és összefogott hajjal szenvedek itthon a plüsselefánttal és az egyetlen említésre méltó megmozdulásom az a reggeli négy tejeskávé elkészítése.
Szeretem az ilyen napokat - valahogyan ha becsukom a szemem, és a jövőmre gondolok, ugyanezt látom majd, csak a lakásban rend lesz, a mopszom a bokámnál röfög majd, és én a teraszon pokrócba bugyolálva nézem majd a fákat.

Ezek tulajdonképpen mindig ilyen "évfordulós" őszök - elmúlt a blog 8 éves, 3 éve élek Budapesten, 1 éve kezdődött Miszter, és minden csak úgy történik velem.
Egy évvel ezelőtt egy aranyszínű pulóverben indultam egy randevúra, aranyszínű loafer volt rajtam és fekete szanaszét szakad Bershka nadrág - imádom azt a nadrágot a mai napig -, és akkor még nem volt Heaven, nem volt Minyon, nem volt Holdudvar, nem volt Dreams Magazin, semmi sem volt, csak én és a frissen passziváltatott BKF-es félévem, és mentem előre, gondoltam, lesz majd valami, 20 éves voltam.

- Hol látod magad 5 év múlva? - kérdezte tőlem Ági, a Marie Claire riportere, én pedig csak ültem, és majdnem elnevettem magam, fogalmam sincs, gondoltam, én sosem látom magam előre, én sosem látok semmit sem előre, velem csak úgy megtörténnek a dolgok, és ez igazából valahol nagyon szomorú, de így van. - Szeretnék egy mopszot - feleltem neki, mert csak ez jutott eszembe, hintáztam picit a széken és húztam egy nagyot a lattémból, és arra gondoltam, de kurva gáz is vagyok tulajdonképpen, ennyi az össz jövőképem, hát mindegy is.

- Maradj mindig ilyen - mondta utána nekem - még nem láttam senkit sem, aki ilyen fiatalon, ennyi mindennel a háta mögött így gondolkodott volna, és ez jó - én pedig mosolyogtam, arra gondoltam, ez is olyan, amit majd évekkel később fogok megérteni, ahogyan én szoktam, mert én ilyen mafla vagyok, csak mosolygok, aztán három évre rá leesik a dolog, miközben a harmincas buszon ülök.

- Maradj mindig ilyen - jut eszembe később, és a foltjaimat nézem, olyanok, amint a lassan elreppenő pillangók, ha ez így lesz tovább, el kell mennem orvoshoz, fáradt a testem, suttogom magam elé, fáradtabb nálam, és hirtelen kúszik a torkomba a jeges felismerés, hogy nem éltem eleget és mi van, ha elveszik tőlem mindezt, és még mindig nem jártam Kijevben, mondjuk akarna a fene Kijevbe menni, csak pont ez jutott eszembe, de ha menni akarnék, se tudnék Kijevbe menni, mert meghalva kicsit nehéz utazni, érted, és megremeg kezemben az óriásbögre, basszameg, hát én tulajdonképpen nem éltem még eleget, annyi minden van előttem, szerelmek, csalódások, egy nadrágot vissza kell vinnem a H&M-be, nincs sehol a könyvem és nem csináltam még semmit sem, ma este születésnapra kell mennem, ki tudja, mikor voltam utoljára bulizni, aztán hirtelen eszembe jutnak a reggelek, nem értem meg még eleget belőlük

és tulajdonképpen azt veszem észre, hogy csak úgy zokogok szombat reggel a semmin, mert arra gondolok, mennyi minden volt már mögöttem, és mennyi minden lesz még, remélhetőleg diploma, lakás, kabátledobálás Streep-módra, baszki, jut eszembe így háromnegyed tízkor, hát iszonyú szerencsés vagyok, és marhára szánalmas, mert nem amiatt sírok, ami megtörtént, hanem azért előre, ami megfog, és én tulajdonképpen nagyon félek, hogy minden, ami megtörténik majd, úgy történik, hogy nem veszem észre, hisztizel itt csak, jut eszembe Bius hangja, hát persze, hogy hisztériázom itt jódolgomban, valószínűleg az sem segít a helyzetemen, hogy Lykke Li-t hallgatok végtelenítve kábé két órája, és nem is tudom, kinek lehetnék hálás, mert mindez velem megtörtént

és közben hüppögök és csuklok és úgy általánosságban véve nagyon csúnya vagyok, és mégis annak örülök a világon a legjobban, hogy egy október végi szombaton azért sírhatok, mert szerencsés vagyok, és megengedhetem magamnak a luxust, hogy egy kicsit megálljak meghatódni azokon a dolgokon, amik megtörténtek velem, és hálát adjak egy picit mindenért és mindenemért

de muszáj sietnem, mert az élet nem áll meg, és hát azt a nadrágot is vissza kell vinnem és meglátjuk, mi lesz, mostanában csak úgy megtörténnek a dolgok és én csak nézek és hát jobb is, mert tényleg hülye vagyok, beleszédülök az eseményekbe, és ami azt illeti, sosem voltam ilyen boldog ilyen sokáig, úgyhogy köszönöm, akárkinek, Isten vagy Karma vagy Buddha vagy összes telejósdás pénzisten, mindenkinek köszönöm,

üdvözlettel,
Meyer Eszter-virág,
Budapest, 2014. 10. 25

Beloved.

SZERETLEK

Beléd szerettem, Budapest, ahogyan te szerettél belém. Bele szerettem abba, ahogyan a macskaköveiden kopognak a lépteim, bele szerettem abba, ahogyan esik az eső, mert amerre én járok, minden más egy kicsit. Beléd szerettem, Budapest, mert megtanítottál Meyernek lenni és valahányszor átmegyek a Lánchídon, még mindig lelkes vagyok és nézem a fényeket – megtanítottál arra, Budapest, hogy van, ami nem múlik ebben a szmogszagú múlandóságban, ami miatt te annyira te vagy.

Beléd szerettem, Budapest, még ha nem is abban a pillanatban, amikor először találkoztunk. Egy hátizsákom volt és egy bőröndöm, három szál cigarettám, és virágos fejpántom. Én tizennyolc voltam akkor, talán emlékszel rám, arany Marlborót szívtam, és a bőröndöm kereke nyikorgott, az én bőröndjeim valahogyan mindig olyan gyakran mennek tropára, talán ez pont olyan, mint az a mondás, tudod, Budapest, hogy hideg kéz, forró szerelem.

Beléd szerettem, Budapest, mert te olyan embereket adtál nekem, akiktől rengeteget tanulhattam, Beléd szerettem, mert gyűlöltelek és arra gondoltam nem egyszer, hogy mi a szart keresek én itt most tulajdonképpen? Beléd szerettem, pedig rengeteg rosszat kaptam tőled, nehézségeket és szívkarcokat és Misztert, itt vártam Misztert veled, Budapest, itt vártuk, hogy visszajöjjön.

Beléd szerettem, Budapest, mert az elmúlt három évben lettem az, aki, és ez miattad volt. Én mindig valahogyan furcsább voltam, olyan velem az Élet, mint amikor kicsinek szétszereled a rádiót és nem tudod összerakni, így visszadobálod bele az alkatrészeket – az Élet is valahogyan így volt velem, összerázott még az elején, egy januári reggelen Szegeden, 93-ban, és sokáig szenvedtem, mert zörögtem és rosszul kapcsoltam és sokszor fájt.

Beléd szerettem, Budapest, mert megtanítottál szeretni az alkatrészeimet. Megtanítottál arra, hogy minden egyes bukás azzal jár, hogy valahogyan mégis feltolom magam a padlóról. Megtanítottál várni és türelmesnek lenni és feltétel nélkül szeretni és bátornak lenni, és beismerni, hogyha félek. Megtanítottál értékelni, amim van – az egészségem, a munkám, a családom, az életem, mindent, amit kaptam. Megtanítottál megtanulni magam, megtanítottál elfogadni a kudarcot és együtt élni vele.

Azért megtanítottál azokra is, amiket a legjobban szeretek magamban. Úgy bemenni valahova, hogy mindenki rám néz, és úgy nevetni magamon, hogy nem zavar, ki mit gondol rólam. Megtanítottál megszerezni és megdolgozni célokért, és elengedni azokat, akiknek menniük kell – még ha ők nem is tudják, hogy eljött az idő.

Lesznek dolgok, amikre sosem fogsz tudni megtanítani. Sosem fogok tudni rendesen viselkedni, vagy sugározni magamból azt a hihetetlenül ritka, velem született eleganciát, amit mások oly olyan könnyedén tudnak – mert én nem vagyok ilyen. Sosem fogsz tudni megtanítani rendesen spagettit enni, mert nem tudok. Nem fogsz tudni megtanítani szeretni a bullterriereket, mert félek tőlük, ahogyan a sötéttől is.

Én tulajdonképpen csak meg szeretnék köszönni neked mindent, Budapest. Ezt a három évet, úgy, ahogyan volt, én ezt nagyon szerettem. Szeretem, hogy rengeteg otthonom van ebben az országban, viszont haza csak hozzád jövök, Budapest, és ezt jegyezd meg – a szívemben a legnagyobb hely a tiéd, még a Blaha Lujza térrel és a Keleti pályaudvarral együtt is.

Köszönöm Neked, Budapest, hogy voltál nekem. Köszönöm a lehetőségeket, amiket kaptam – volt olyan, amiért keményen megdolgoztam, és olyan is, ami az ölembe hullott. Köszönöm a hibákat, amiket itt elkövettem – volt olyan, amiből tanultam, és olyan is volt, ami egyszerűen csak elütött, és utána újra kellett tanulnom lélegezni és gondolkodni és szeretni és bízni.
Köszönöm Neked, Budapest, az elvihetős kávét, az éjszakai fényeket, a száguldó autókat és a rakpartot, köszönöm világokat, ahol járhattam itt, az olcsó fröccsöt és a drágát is, én mindezt viszem majd magammal, ha egyszer elmegyek.

Viszek én majd mindent, ami itt megtörtént, hozzám nőttél, Budapest, a szerelmem vagy már, és ezt csak az láthatja, aki élt már így és látta már ezt és észreveszi a szép ablakokat vagy az érdekes lépcsőkorlátot - én még nem megyek el innen, Budapest, vagy ha egyszer meg is teszem, biztosan visszatérek megint. Pont amiatt, amilyen a mi viszonyunk - te úgy szeretsz engem, Budapest, ahogyan vagyok, és én is úgy szeretlek, ahogy vagy. Mi összetartozunk, Budapest, és néha csak úgy behunynám a szemem és kihajolnék az ablakon derékig és kikiabálnám a hajnali két órába, mennyire


szeretlek