Annyi mindent meg kell tanulnunk, hogy mire a végére érünk, megint az elején leszünk, mert mindent elfelejtünk majd. Ott vannak a dolgok, amiket az iskolában szedünk magunkra, hogy a víz az hákettőó, és hogy van olyan, hogy hexameter. Aztán ott van, amit otthon szedsz magadra, hogy ne basztasd a testvéred, és ne hazudj. A kollégiumban megtanulod, hogy a vécépapír néha többet ér, mint a pénz, és elsajátítod a 300 forintból kajálás ősi művészetét. Aztán kisétálsz a nagybetűs életbe, és szembesülsz azzal, hogy kurvára senki sem magyarázta el neked, hogy hogyan kell leolvasni az álláskijelzőket, és hogy a villanyóránál csak az utolsó három szám számít és amikor valami hülye megkérdezi, hogy te miért is dolgozol tulajdonképpen, akkor fájdalmasan szembesülsz azzal, hogy még tényleg vannak olyanok, akik azt hiszik, egyesek nyilván a kihívást keresik, és azért dolgoznak, nem pedig mert kell nekik.
Sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy tuti biztos elcseréltek a kórházban. Tegnap elkísértem a nagypapámat a DSN keretében tartott kis mókára a BME-re, ahol nyüzsögtek a tudósok és az MTA-tagok. Akkor jöttem rá, hogy a Meyer családban én képviselem a természetes szelekció hordalékágát, ami a kukába kerül, mikor a kiotói/tokiói egyetem professzorának kérdésére, hogy én is megmaradtam-e a családi szakmánál (diplomák és PhD-k halmozása, 8-nál több nyelv anyanyelvi szinten beszélése, technikai kimondhatatlan nevű és felfoghatatlan dolgok felfedezése és fejlesztése, űrhajók összeszerelése, és még ki tudja) kénytelen voltam beismerni, hogy nem igazán, ráadásul enyhe diszkalkuliában is szenvedek, és a matekérettségin úgy vergődtem át. De semmi gond, mellettem legalább a többiek még menőbbnek tűnnek.
Kezdenem kell valamit az életemmel. Tudom, hogy húsz évesen mindenki akar mindent, és ez normális. Azt hiszem, egyszerre fosok nagyon az élettől és egyszerre mennék nagyon előre -- a minap is megkaptam, hogy miért pattogok, hiszen csak húsz vagyok? Egyszerre érzem magam nagyon fiatalnak és iszonyú öregnek. Szépen lassan én is Sallyvé válok majd - remélem, nem.
Attól függetlenül, hogy éppen az origo alattinak vagy felettinek érzem magam, hihetetlenül nagy szükségem van a kis dolgokra. Korábban ezekből táplálkoztam, ma meg már észre sem veszem őket - a függönyön beszűrődő napfény érdekes mintáját a falon, az esőillatot, a szép épületeket, a szív alakú pocsolyákat, a kézen fogva sétáló öregeket. Ez nem jó. Nem akarok ilyen lenni.
Néha szükségünk van tényekre, hogy kibírjuk (miközben ezt írom, életemben először ismerem fel egy dal akusztikus youtube-verzióját... az élet apró örömei). Tényekre magunkról.
Ha majd nyolcvan leszek (hatvan), és meglesz a hintaszék (masszírozós fotel lábtartóval), meg a nyolcvanöt macska (mopsz), és a lilára hamvasított (fehérre hidrogénezett) haj, akkor nem akarom majd szégyellni magam a kihagyott lehetőségek miatt. Általában egyébként pofára esés lesz a vége, hogyha azt mondom, hogy rendben, akkor most belevetem magam. Hogy úgy ugrok a hideg vízbe, hogy először nem dugom bele a lábujjam, egyszerűen csak behunyom a szemem, és kitárt karral beledőlök.Olyankor kapnak az emberek szívrohamot. Itt érzelemszívrohamot.
Szeretnék érzelemszívrohamot kapni. Mikor szétmentünk Zoltanne-nal, arra gondoltam, hogy hát, üsse kő. Mit szólna most Szilágyi tanár úr, ha ezt tudná? És hát kellett ez is.
Egyedül magammal nem akarok szétmenni. Változni fogok - szeretnék is -, de nem akarok megváltozni. Ez a pár sor biztosan érdekes, szépen csengő szójátéknak tűnik így elsőre, de nem az. Vagy nem annak készült. Nem tudom.
Ha az életemet kellene leírnom neked, akkor azt mondanám, képzelj el egy ötliteres befőttesüveget. Szeretem a befőttesüvegeket, de a letisztultakat, tudod, azokat, amiken nincs semmi behorpasztott minta meg dudorok. Egy sima befőttesüveget. Megvan?
Dobálj bele mindent - olyan dolgokat, amiknek jó a tapintása, érdes dolgokat, szúrós tárgyakat, hűvöseket, forrókat - mindent.
Aztán rázd össze az egészet. Hunyd be a szemed, és vegyél ki egyet.
Valahogy így működött az elmúlt húsz évem. Tele volt giccses, banális fordulatokkal, kis és nagy érzelembombákkal, mindenféle szerelemmel, nevetéssel, mókával, kacagással, pont úgy, ahogyan másoké. És persze volt benne tré is. Hullámvasút, lent is, fent is, mindent, amit akarsz.
Nem a befőttesüvegtől függ az egész. Az sem lényeg, hogy milyen sorrendben húzol, mert aminek meg kell történnie, az megtörténik.
Az a lényeg, hogyan húzol -
- azt hiszem.
Most történik az egész. Velem is, és veled is. Mindegy, hogy hogyan történik és mi történik, az a lényeg, hogy nyitva tartod-e a szemed, és figyelsz-e. mert ha figyelsz, akkor meglátod a szépet. A függönyön átsütő napfényt és az járda repedésében előbújó pitypangot. A szépséget egy kopott, szocializmusból itt maradt virágmintás teáskannában, és a mintákat a felhőkben az égen. Az egészet. A te dolgod, hogy mit kezdesz vele. Menj elé. Félj tőle. Csak csinálj valamit. Érezd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése