ősz.
nem tudom, veletek írattak-e áltsuliban minden évszakváltáskor fogalmazást - velünk igen. tavasszal megírta mindenki, hogy ez mennyire jó, rügyeznek a bokrok meg a fák, jönnek a fecskék meg a gólyák, hát ez csodálatos, újjászületik a természet. nyáron mindenki leírta a tervezett vakációját horvátországba vagy a balcsira, télen a karácsonyról, meg a mikulásról szólt az egész, meg arról, hogy hó van, és hétvégén voltunk hóembert építeni (soha), természetesen nagyon jó gyerekek voltunk (se), és nem kérünk sok mindent a jézuskától (se). aztán ősszel meg leírtuk, hogy jaj, hát meghal a természet, de persze ez csak látszólagos halál, mert a hó alatt ott alszanak a rétek és a mezők és a földek.
szeretem az őszt. attól eltekintve, hogy már nem igazán van ilyen, én szeretem.
nyáron azt hittem, hogy most szeptembertől minden más lesz. hogy talán összeköltözünk ábellel, hogy talán ez meg ez történik, jólét, gazdagság, szerelem, vespa... hát hittem, nem baj, a tetoválásom megvéd a csalódástól, az éjszakai forgolódástól, mindentől.
és mit tanultam ebben az októberben? egyedül lenni. na, azt kurvamód megtanultam.
megtanultam pár francia mondatot a kedves francia úriemberektől az instantban; pamelától, hogy jobb az egyedüllét, mint a társas magány; nóritól, hogy a mosógépet a hetes meg a nyolcas program közé kell beállítani (?); megtanultam nem anyázni, és még jobban felemelni a kis fejem.
utálom a részvétleveleket. nem bírom, mikor megkérdezik, hogy de hát miért? mert így kellett történnie, azért. mert ezek szerint nem ment, azért. de hát szépek voltatok. igen. szépek. és? a szerelem, úgy látszik, nem elég.
don't love me
i want to be free
baby you've hurt me
és mi elég? mi lenne az? nem is tudom, egy kedves úriembernek, aki kinyitja előttem az ajtót, feltétlen elkötelezettséget mutat valami iránt, megnevettet, borostás, hajlandó megengedni, hogy mindig én aludjak belül az ágyban, érti a béna vicceimet, és azt is érti, amit képtelen vagyok kimondani - ez korántsem elég, de kezdetnek megteszi. majd jön a fiatalaember is, annyira leszarom jelenleg.
gimnáziumban mészi gyakran cseszegetett azzal - sőt, ha már itt tartunk, mindenki -, hogy mindig van valakim. és ez tökre igaz. azon is gondolkodtam, kapcsolatfüggő vagyok-e, és őszintén szólva, nem tudom. egyszerűen mindig jött valaki, beállított az életembe, és amradt úgy egy évig, aztán ment, vagy én mentem tovább, nálam hagyta az életét vagy én nála a sajátom, már nem is tudom. de egyszerűen mindig így alakult. hát ilyen egyszerű az egész.
lefolyó vagyok, kihúzott dugóval - mondta meredith dereknek, és azt hiszem, tudom, mire gondolt. rettenetes volt az eleje. akkor is, ha sikerült a háromnapos futamidőmet betartani. sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem kérdezgetne mindenki, és nem kellene mindig ugyanazt a mondatot elismételnem. nem. akarok. róla. beszélni. az ember nem azért nem tud továbblépni, mert képtelen rá eredetileg is, hanem mert akik aggódnak érte, nem hagyják. azt hiszem, olyan vagyok, mint christina. mindenkinek ismételgettem, hogy jól vagyok, aztán egyik este nem sokkal az egész után kitört belőlem a hisztérikus zokogás, amitől annyira megijedtem, hogy már a félelemtől sírtam. úristen, hogy történhet ez velem? és miért nem tudom elállítani?
azt hiszem, aki nem ilyen, az nem érti. nem érti, hogy a dolgokat tényleg el lehet tenni egy dobozban lezárva, és akkor felszívódnak, egyszerűen eltűnnek, mint a tűző aszfalton hagyott fagyi. hogy fel lehet úgy dolgozni a történteket, hogy nem rágódunk rajtuk, csak néha, nagy ritkán eszünkbe jutnak. hogy tudunk nézni szerelmes filmeket és tudunk hallgatni nyálas zenét, mert nem gondolunk a történtekre. egyszerűen elengedjük. kihúzzuk azt a bizonyos dugót, és minden keresztül folyik rajtunk, amit érzünk. ez ennyire egyszerű.
és akkor itt tartunk, amit el kezdtem mondani. hogy ez ilyen magányos ősz lesz. ez ilyen felforgatott, megremegtetett, önmagából kifordított ősz lesz, megrepedt ablaküvegekkel, a múltból felbukkant arcokkal, tekilával. ez egy ilyen ősz lesz, azt hiszem.
szeretnék valakivel fotóautomatában fényképezkedni.
