és mostantól csak a pozitív gondolkodás, mint kristóf ma a fejembe verte a tévében, amikor azokon a rohadtul hideg székeken kuporogtunk és én éppen kubát játszottam, fanni meg svájcot. igen. boldogság, mosoly. satöbbi.

asszem, átestem a holtponton. és az is biztos, hogy a hetvenes troli utazóközönsége még nem látott piros rúzsban zokogó lányt este fél hétkor a járaton; vagy ha igen, hát akkor nagyon jól titkolták, mert mindenki egyforma döbbenten nézett rám, és még pézsét is kaptam. korábban meghaltam volna a szégyentől, ha ilyen heylzetbe kerülök. már attól is, ha valaki sírni lát. 

most már tudom, hogy tényleg akkor vagyok überbrutáldurván erős, ha már a gyengeségeim miatt érzett komplexusaim sem zavarnak.

vagy mi.