EGY FRANCIA VICC MARGÓJÁRA;

Vasárnap este van, tulajdonképpen a névnapom, te prezentációt írsz, én is dolgozom, beburkol minket a cigaretta füstje és a rozé, amit még pár napja hoztam.
A saját nyugalmunkban ülünk. Közös nyugalmunk van, és a kettő összeér középen. Hangosan verem a billentyűket, mert én csak agresszívan tudok gépelni. Rólad gépelek.

Úgy simultál az életembe, mintha mindig is lett volna hely számodra.
Voltaképpen volt s - valahol mindig itt voltál, mint egy hirtelen elkapott pillanat fényképén a kép sarkába lógó kéz, vagy mint a csoportképen az alak, aki véletlenül háttal áll a többieknek.
Te voltál a véletlen pillanat, amikor beléptem valahova, és egy másik kijáraton léptél ki te.
Te voltál a random döntés, amikor máshova mentem, Te pedig aznap oda, ahova én is készültem korábban.
Te voltál a hirtelen megváltoztatott útvonal, amikor egy sarokkal hamarabb fordultam le - a következőn pedig éppen elsétáltál.
Te voltál a végül nem publikált piszkozat, a kitörölt kép, a sokadszor is elküldetlen üzenet. Az ismerős iksz a kis ablak jobb sarkában. Mind te voltál.

Te voltál a talán meglehetne-lehetősége és a talán sosem lesz meg-é is. Te voltál a volt-nincs szekrény a Harry Potterből. Te voltál az elvesztegetett telefonszám és a három intermezzo főszereplője, melyekről sosem tudtál, és melyekről rajtad kívül mindenki tudott.
Te voltál a mindig itt és a sosem.
Úgy lebegtél életem perifériáján, mint egy egyszer beindított örökmozgó egy rosszul fókuszáló kamerával felvett film egy jelenetében. Olyan voltál, mint egy karc a bakelitlemezen, melyet órákig keresel, de csak akkor tudod, hogy ott van, ha kihallod a zenéből.
Elrejtett basszus voltál egy furcsán megkomponált számban. Kint voltál és bent is.

Én villództam akkor. Vibráltam és színeim voltak - bordó és szürke és fekete és fehér és rózsaszín és arany, össze-vissza, a saját szemem is belefájdult. Futottam, nem néztem hátra, csak néha, és úgy pörögtem, hogy teljesen elszédültem, a kezeim pedig csapkodtak körülöttem. Te voltál a hirtelen belépő szédülésben a megmagyarázhatatlan dolog a szemem sarkából.

Ötven centiméter plusz és mínusz hajhossz, férfiak, lepkegyűjtögetés, vizsla, szörfös, blog, sírás, fotófalak, munkák, esték, novemberek - valahogyan eközött tűntél el és tűntél fel nagy ritkán, sosem tudtam, mikor ugrasz fel életem hírfolyamának egy késő esti blokkjaként.

És most vasárnap van, és a névnapom van, viszket az orrom, mellettem kígyózik a füst - itt minden írásban van füst és Marlboro, jobb, ha mindannyian hozzászokunk. Nem tudok többet mondani, mert már úgy írok, hogy itt vagy. Már nem tudok írni, mert mindaz - hogy éppen hol, mikor, mennyire voltál - már mindez annyira távoli és érdekes és szórakoztató, mint egy rosszul elmesélt francia vicc egy ötödik kerületi kocsmában, hajnalban, amikor mégis mindannyian nevetünk, mert bár kint szakad az eső, a szél behozza a résnyire nyitott ablakon a virágzó orgonák illatát, és bár Orbán-kormány van, bent nem dohányozhatunk, nem tudjuk, mi lesz a bevándorlókkal, és még diákhitelem is van, annyira nem érdekel ez az egész, mert miközben hallgatom a francia viccet, te állsz mellettem, az auránk összeér, és később együtt megyünk haza, és együtt ázunk el, reggel pedig tőlem pár méterre főzöd majd le a szörnyű presszókávéd, és egyikünk sem fogja megtudni talán sohasem, mi is igazából annak a furcsa viccnek a csattanója, de legalább együtt nem értjük majd.

Valahogyan, végül, csak találkoztunk.

KEDDEK

Rájöttem, hogy nem fogok írni Rólad. Innen tudom, hogy jó helyen vagyok.
Rájöttem, hogy a régi szép idők az most van. Innen tudom, hogy megint (fel)nőttem egy picit.


Rájöttem, hogy nem csak kint tudok lenni, hanem bent is; hogy vannak fejezetek, rövidebben és hosszabbak, vannak szereplők és van ez a teljesen érthetetlen cselekmény.
Rájöttem, hogy van, amit megéri csinálni, és van, amit nem, és hogy néha ki kell szállnunk, akkor is, ha voltaképpen fogalmunk sincs, mi lesz ezután.


Rájöttem, hogy pont azelőtt vagyok, hogy minden teljesülhetne.


És hogy már nem szeretem a tonhalat.

BALOMON PT. II.

Többé senkit sem engedek a bal oldalamra. Fájdalmasan közel van a szívemhez.

" Mindig csak annyit ad, amennyit elbírunk".

BALOMON

A déli napfény végigfutott a testemen - nem is értem, hogyan tudtak bejutni a fények a szobába, talán egynek sikerült beszöknie, és az engedte be a többieket is - én pedig lassan átfordultam a másik oldalamra. Hozzád.
Néztelek téged - a balomon alszol, hogy mióta, az kérdéses, hiszen nekünk saját, relatív időszámításunk van - én egészen megszoktalak már.

Lustán keresztbe tettem a bokáim - a mamám szerint csak azért fog bárki is elvenni, mert szép, vékony bokám van, és azért fog tőlem az összes férjem elválni, mert túl nagy a szám -, és arra figyeltem, ahogyan vettem a levegőt. Beszív és kifúj. Beszív és kifúj.

 - Találkoznunk kéne - mondtad nekem, én pedig egyből visszakérdeztem, hogy miért is?

- Mert tetszel - válaszoltad, és azt hiszem, én már itt tudtam, hogy ez nem csak egy rövid kávé felett lezajló kellemetlen párbeszéd lesz a hobbinkról, végzettségünkről és a testvéreink mennyiségéről.

- Nekem Han Solo tetszik - feleltem, hiszen arroganciám vetekszik a monacói hercegnéével, bár az igaz, hogy neki legalább van mire fel arrogánsnak lennie, én meg csak úgy ingyen teszem azt, a magam szórakoztatására.

Beszív és kifúj.

Kezemben szorítottam az utcai fülke mocskos kagylóját, balommal hisztérikusan nyomogattam a csillaggombot - azt ígérte, ettől jobban hallom majd az ügyintézőt -, kint a Váci út zaja szépen elhalkult, ahogyan koncentráltam a vonal másik végéről érkező testetlen hangra.

- ... lehet még egy kérdésem? - suttogtam bele a membránba.
- Persze, miben segíthetek még? - kérdezte a kedves hölgy, aki még nem tudta, hogy egy szociopatával van dolga.

- Megkérdezhetem, hány éves vagy?

- Huszonhat, mert?

- Én meg szeretném kérdezni, hogy, tudod, én huszonkettő vagyok, és érdekelne voltaképpen, hogy az élet később is ekkora szopás lesz? - hagyták el úri számat az úri szavak, miközben valami forró és sós megindult a szememből, és végigszántotta az arcomat, és arra gondoltam, hogy hát ez nem igaz, egy ismeretlen ügyintézőt zaklatok egy telefonszolgáltatónál ebben a kellemes tavaszi időben, ezekben a kellemes kora esti órákban. 

A hölgy - lány, hölgylány - nevetett, és azt mondta nekem:

- Nem, csak az eleje nehéz. Hidd el, ezután ez könnyebb lesz.
Megköszöntem neki a segítséget és a lelki támogatást, és letettem a telefont. Neki dőltem a fülke üvegének, és örültem, hogy nem látom a rajta lévő baktériumtelepet - közben pedig könnyeztem, mert valahogyan azt éreztem, ha egy nyilvános fülkében megnyugtat egy huszonhat éves ismeretlen, akkor egyszer tényleg, valóban könnyebb lesz. Ahogyan az ammónia szagát elviselni is az volt három perc után.

Beszív és kifúj.

Ketten ültünk az ablakban - olyan volt az egész, mint egy amerikai módon komponált filmjelenet, zene, közöttünk a cigarettafüst, a whiskey, én feketében, te pedig a szokásos sármoddal, néha arra gondolok, olyan hihetetlenül szabályosak az arcvonásaid, hogy ez már igazságtalan, de nem is ezt szeretem benned igazán. Szóval ültünk ketten és te a nagypapádról meséltél, én pedig arra gondoltam, miközben leslukkoltam a Marlborót, hogy ezekért a történetekért éri meg az egész. Mások történetei adják az enyémet, és hogy minden fordulatomat mások emlékeiből kapom, és hogyha vannak pillanatok, amiket nem fogok elfelejteni, akkor ez az - a nyolcadik kerületi utcai lámpa megvilágítja az arcod neked bal oldalát, és csillog a szemed, mert az életről beszélsz és évekkel ezelőtti tájakról, ahol már lehullott az összes levél és elmúlt minden lábnyom, amit hagytál, te pedig előttem sétáltál végig azokon az utakon megint, ezen a szerda hajnalom. Köszönöm, hogy láthattam.

Beszív és kifúj.

- Néha féltelek titeket kicsit az élettől - mondta nekem Réka, a háttérben pedig zümmögött a hajszárító, és a jellegzetes szalonillat megült a hajamon és az angórapulcsimon. - Féltelek titeket, mert fiatalok vagytok és lelkesek és tehetségesek, és annyi minden van még előttetek - mondta nekem, én pedig arra gondoltam, hogy Réka, hát kurvára nem érzem magam se fiatalnak, se tehetségesnek, lelkesnek pedig végképp nem, és ha arra gondolok, ami előttem van, csak az izgat, hogy mennyire lesz ahhoz képest szar, ami mögöttem van, de egyébként igen, én is várom, biztosan tök szupi lesz.
Réka pedig beszélt és beszélt és hirtelen úgy éreztem, talán nem is lesz szörnyű ez az egész, ami előttem van, és közben megettem a kis csokoládészívet, amit kaptam a kávé mellé, és miközben Réka elkezdett hinni bennem, valahogyan én is elkaptam a varázst.

Beszív és kifúj.

Csak néztelek, ahogyan a balomon voltál, olyan nyugodtan tudsz aludni, én úgy szeretek hozzád érni, olyan nyugodt vagy és higgadt, és úgy egyáltalán, annyi minden vagy, amire nekem szükségem van, hogy ettől már rosszul kell lenni. Azt hiszem, nem azt szeretem, ahogyan kinézel, hanem attól látlak olyannak, amilyennek, ahogyan gondolkodsz és beszélsz és nevetsz és ahogyan megfogod a kezem - előtte mindig lehúzod az enyémhez hasonló bőrkesztyűd, amit ma elhagytunk a Corvinban, én mondtam neked, hogy a Cserpesbe menjünk, de persze pont leszartad, neked aztán beszélhet az ember, de azért nem csesztelek le, a kesztyű most fontosabb volt. 

Néztelek, és vártam, hogy felébredj, annyira szuggeráltalak, ahogyan a macskák szokták az üres tálat, te pedig megmozdultál, és akkor én gyorsan becsuktam a szemem, csak úgy szorítottam, ahogyan tudtam, és úgy tettem, mint aki alszik, és akármilyen sunyi és gonosz és alattomos és csúnya dolog is, bármikor megtenném újra, és eljátszanám, csak azért, hogy te ébressz reggel, mert ezt szeretem a legjobban, mind közül, ami vagy.

LEFT;

A JELEK, HOGY EZ MÁR NEM AZ

# Ma hajnalban láttam egy kék Suzukit, pont olyat, mint a tiéd, pont ott, ahol te parkoltál korábban. A te kocsid piros volt. Megálltam, és néztem a Suzit, és arra gondoltam, ez már nem a te helyed. Talán sosem volt az. Mindig csak feltűntél itt, az alagút utáni kanyarban, én pedig átrohantam a piroson, és beszálltam az anyósülésre. És csak mentünk, amerre láttunk.
Ez már pont nem úgy a te helyed, ahogyan eszembe sem jutsz már.
Talán az utolsó fájdalom tüntette el az elsőt.


# Taszítasz, mint a két egymás mellé tett mágnesen a piros végek egymást.



A JELEK, HOGY EZ TALÁN AZ

# Futottam a félbetépett egydolláros után, és arra gondoltam, pont így futok néha utánad, és te talán pont így futottál utánam. Nem játszom - mondtad nekem, és hátradőltél. Játszol ám, te fasz, gondoltam én, és felvettem a koszos földről a koszos pénzt, és betuszkoltam a pénztárcámba.



A JELEK, HOGY NINCSENEK JELEK

# A molylepke - vagy éjjeli lepke, nem is tudom, mi már, nevezzük nemes egyszerűséggel Lepkének - lassan másfél hónapja telel a konyhánkban. Már egészen megszoktam a jelenlétét. Múltkor kimentettem a mosogatóból. Nehogy már nálunk legyen öngyilkos, ha eddig még nem sikerült megölnöm véletlenül. Kicsit tisztelem egyébként. Amikor kihalásztam a vízből, láttam rajta, hogy pont úgy küzdött, ahogyan én tettem az elmúlt két hónapban. Meg egyébként is - itt nem lehet csak úgy ingyen meghalni.

Csak forgattam a kezemben a félbetépett egydollárost - azt a szerencsedollárt, amit meg sem érdemeltem, és fogalmam sem volt, most mennyivel jobb is ez, mint azelőtt, hiszen akkor még se szerencsém, se egy fél egydollárosom sem volt.

És utána arra gondoltam - ahogyan a fény felé tartottam a papír eltépett oldalát, és fél szememmel hunyorogva néztem a szabálytalan, betöredezett szakadást, a kis papír-hegyvonulatokat, pont olyan aprók voltak, mint amilyennek mi is látszódhatunk fentről - , hogy egy félbetépett szerencsedollár ellenértékének vajon mennyire felelhet meg egy hároméves műanyag biléta, melyet azért kaptam, mert fizettem egy részeg pisiért az akváriumban?

És úgy egyáltalán - mennyire vagyok én a te ellenértéked?