ÉJSZAKA

Én nem csináltam semmit, tudod, csak álltam, teljesen mozdulatlanul, ahogyan László tanította anno diákszínpadon, amikor azt tanulmányoztuk, hogyan lehet tökéletesen megőrizni az egyensúlyunkat, és László elmesélte, hogy Auschwitzban kivitték a zsidókat, és sorban lőtték le azokat, akik összerogytak, na, én akkor találtam meg, merre is van az a súlypont, olyankor úgy áll az ember, mint a kihúzott fehér bot - a testünk illesztései tökéletesen passzolnak egymásba, kapaszkodnak, és mi nem mozdulunk.


Nem tudom, az is tökéletesen mozdulatlan-e, hogyha belül megmozdul valami, vagy csak az a tökéletes mozdulatlanság, amikor mindenünk lapul, és még csak nem is lélegzik semmink sem, a szívünk sem ver, és a szempillánk sem rebben, de ez hülyeség, akkor halottnak kéne lennünk és a halál után még nő a körmünk meg a hajunk, akkor sem vagyunk mozdulatlanok, akkor olyan nincsen, hogy tökéletes mozdulatlanság?


Én tényleg nem csináltam semmit, a szemem sem rebbent, a pupillám rád fókuszált, ketten álltunk ott, jól nézel ki, mondták nekem, randevúd lesz? És mosolyogtam talpig feketében, mozdulatlanul mosolyogtam, te vagy a kedvenc ellenségem, gondoltam, te nem néztél rám, és éreztem, hogy ott, belül történik valami, valami nagyon történik benned, éreztem két emberrel arrébb ültél, de már nem érdekelt, becsuktam az összes érzékelőmet és kizártalak, és felőled minden olyan tökéletesen mozdulatlan lett így a bal kezemnél.


Én nem mozdultam, csak a lelkemben fodrozódtak azok a vizek, amiket még régen felkavartál, és arra gondoltam, már nem a sértettségem miatt nem akarlak látni, hanem azért nem, mert már nem érdemled meg, hogy láss engem, semmit sem érdemelsz tőlem, és csak ültünk tovább ott ketten, mint két kőszobor, akiket az idő sem tört meg, mert megtörtük mi saját magunkat egy jól megcélzott egyéves terv alatt, én betörtelek téged, te pedig a kedvenc rossz szokásommá váltál, és hirtelen azt éreztem, hogy ahogyan nem tudtam leszokni a fekete színről, sem a dobozos kóláról, sem a tejeskávéról vagy a cigarettáról, úgy szoktam le rólad egyik pillanatról a másikra.


És azt éreztem, mint amikor leveszed a kötést a lehorzsolt térdedről és csípi a bőröd a friss levegő, csípted a lelkem, csípted, mert már messze voltál és csípte más ezernyi képzet és részlet és impulzus, amiket eddig miattad kizártam, és arra gondoltam, nem fog menni ez úgy, hogy neked ne fájjon, és sajnáltalak, sajnáltalak, mert nem tudsz szeretni, és sajnáltam, hogy én erre nem jöttem rá időben, és mérges voltam, mert életem nagy szerelmi történetét vetted te el tőlem.


Elvetted a történetet, amit majd nyolcvanéves koromban is mesélhetek, elvetted az elmúlt egy évben megszokott történetem, amivel távol tartottam mindenkit, és elvetted a reményt is, hogy egyszer ez működhet. Elvetted, baszd meg. Elvette tőlem az egészet, vagyis én vettem el magamtól, mert ez az egész ilyen volt és én nem is tudom - magyaráztam később a szalaylacinak, ő meg csak annyit kérdezett, hogy nem lehet, hogy nem ő a te nagy szerelmi történeted? Hogy a másik feled, a párod valahol kering a világban? Mire azt mondtam, hogy az én egyetlen párom egy hét és feles piton Yves Saint Lauren pumps, a Heavenből, mire Laci azt mondta, szörnyű vagyok, és hagytuk az egészet.


Mégsem tudtam aludni éjszaka. Arra a másikra gondoltam. Fura volt, hogy talán mégis lehetséges. Hogy előfordulhat. Hogy létezhet. Az a másik. Az az olyan. Az a történet, és a hozzá tartozó szemek és ujjak és jó- meg rossz szokások. Az a valaki.