BECSUKTAM

Becsuktam azt az ajtót, és megpróbáltam visszavenni azt az egy évet, de persze nem tudtam. Két nappal később mint hideg felek tárgyaltunk reklámokról, bannerekről a Mozaikban, és mi nem szóltunk semmit sem, nem néztél rám, amitől nekem az utolsó tekinteted jutott eszembe - nem akarlak többet látni, mondtam neked akkor, miért nem? kérdezted te, nem erre vagy berendezkedve, mondtad, nem gondolkodsz ilyesmiben, fejtetted ki, gondoltad, majd megjön a szerelem is, és maradjak melletted - és akkor körbenéztem a púderen és a fehéren és a cipőimen a parkettán, és arra gondoltam, bárcsak, legalább egy kicsit is az lettél volna, akit én beléd láttam, de nem így volt, én teremtettelek téged, ahogyan én is pusztítom el most az egészet, ha nem szeretsz, vagyis szeretsz te, csak nem engem, te magad szereted mellettem, a talajt, ami elkap, ha esel, én pedig magamat szeretem, és még sosem fájt semmi sem jobban, mint hogy díszes képkerete voltam egy eltúlzott önarcképnek


de több, mint tíz napja csend van, Budapest halkabb, és bennem valahogy minden leülepedett

de több, mint tíz napja megállás nélkül főzök meg sütök muffint, bundáskenyeret, baconos valamit, mindent

de több, mint tíz napja azt érzem, hogy valami lezárult és meztelenül állok a hidegben


ebben a decemberi hidegben, mely néha halálszagot hoz, máskor az elégett csillagszórók illatát, és a karácsonyt, hát persze, azt, nemsokára születésnapod lesz, nemsokára nekem is, és miért is volt annyira más ez az egy év, én azt nem tudom.

én azt nem tudom. én csak azt tudom, hogy örülök.