01 28

A cigarettafüst úszott kettőnk közt, engem álmosított a fröccs, a zene, arra gondoltam, holnap esni fog, és az elmúlt fél évre gondoltam, amikor lefotóztam neked a februári havat, az első tavaszi esőt, és elküldtem, hogy te lásd Portugáliából, mi van Budapesten, ahova visszavárlak.
Én visszavártalak és sírtam miattad és nevettem miattad, és arra gondoltam, atyaúristen, mit is csinálok, és te ebből semmit sem láttál, csak a mosolyomat, ahogyan mondom neked, hogy otthagytam a Heavent, hogy összevesztem anyával, hogy talán lesz könyv, hogy itt tavasz van és életillat, csak ezt láttad, és azt, hogy rábeszéllek más lányokra, szerintem csajozz, mondtam neked és mosolyogtam és befelé sírtam, arra gondoltam, neked szükséged van valakire, és ahogy látom, nem rám, hát nézzük azt, ami neked a legjobb.


A cigarettafüst úszott kettőnk közt és te azt mondtad, az összes beszélgetésünk rólam szólt és nevetnem kellett mert eszembe jutott, mennyire fájt nekem az egész, én nappal nevettem és dolgoztam és aztán hazamentem, hozzád, vagyis ahhoz, akit azon a tizenöt colos képernyőn láttam belőled és beszéltem, és te most azt mondod, miért nem kérdezem meg, mi volt veled, mit szeretnél, hogy kérdezzek, miközben nézem a füstöt, mit szeretnél hallani? Mert ha elkezdem mondani, én nem fogom abbahagyni, elmondhatnám, hogy január huszonnyolcadikán mentél el, erre is emlékszem, arra is, ahogyan utoljára láttalak, leszálltál a buszról és adtál egy puszit az arcomra, a bal oldalára, én pedig mentem tovább és legszívesebben utánad dobtam volna a táskámat, csak úgysem találtalak volna el, na ezt például elmesélhetném, vagy azt, hogy akárhányan jöttek, mindenkinél azt gondoltam, miért nem vagy te a Miszter? Pedig mindegyik sokkal jobb volt nálad, szerettek és elismertek és akartak, te pedig sosem tetted egyiket sem, mégis rád vártam itt Budapesten.


A cigarettafüst úszik kettőnk közt, és én nem tudok neked mit mondani, ha eddig nem vetted észre, hát ezután sem fogod, soha nem találsz olyat, mint én, ahogyan én sem találok olyat, mint te, a szavaidnak súlya van, mondod nekem, a tetteidnek is, mondanám én, de már nincs mit mondanom, fáradt vagyok, érzelmileg fáradt, belefáradtam a mézesmadzag kergetésébe, a lézer után futó macska vagyok, a lámpatest felé tartó molylepke vagyok, én meghalni jöttem hozzád, és minden egyes alkalommal meghalok, hogyha beszélünk, vagy ha látlak, és nem hiszem, hogy nem tudtad, vagy ha tényleg nem, hát itt van, látod?


A cigarettafüst tovább szállt, kettőnk között pedig ott maradt a csend és a feszültség, dühösen nézel rám, én pedig már sehogyan, fél évig, fél évig vártam ezt az estét, ezt a füstöt, azt, hogy hozzám érj, hogy rám nézz, hogy láss egy kicsit, hát ezt vártam, gondoltam, és elváltunk a Deákon, mi vagyunk a cigarettafüst, én vagyok a cigarettafüst, és te minden további nélkül elfújtál engem, gondoltam, miközben a százötös kihajtott a térről, hát füst lettem, füst lettem, ami végigfutott a tüdődből a szádba és amit kifújtál, talán több ideig maradok meg, mint a ruháidra ülő nikotinillat, talán nem, én már nem is tudom, csak azt tudom,


csak azt tudom, hogy a februári havat nem vártad, nem vártad az első tavaszi esőt sem, én mégis neked adtam, tőlem pedig végképp nem vártad, hogy szeresselek, senki sem várta tőlem, és most csak ülök a buszon és még sírni sem tudok, annyira szégyellem magam, hogy valaha ennyire szerettem valakit.