FÉL HAT, BUDAPEST, VASÁRNAP REGGEL

Well you only need the light when it's burning low
Ilyenkor a legfáradtabb. Nem érzi a talpát, és a hajnali százötösön a legnehezebb kinyújtani a lábát, valahogyan mindig olyan helyre ül, ahol nem fér el, pedig egyáltalán nem magas, alulról veri a 165-öt, de a lábai hosszúak. - Te vagy nálunk a láb. - mondta neki egyszer Andrej, és ő akkor jött rá, hogy jé, tényleg, neki van lába.
Ilyenkor a legfáradtabb. Nem a munkától, az élettől fárad el néha. A rengeteg érzelemtől, ami benne van, amit kap másoktól, a szeretettől, a hidegségtől fárad el.

Három év, gondolta. Harmadik éve lakom Budapesten, jöttem egy bőrönddel, és fogalmam sem volt, mi lesz. És lett életem, lettek álmaim, mert ebben a városban az álmok gyorsan születnek és lassan halnak meg. És lett lakás helyett otthonom, ismerősök helyett barátaim, és ami a legfontosabb - szerelmes lettem.


'Cause love comes slow and it goes so fast
Szerelmes lettem, nem is akárhogyan, gondolta. Szerelmes lettem a megkaphatatlanságba, szerelmes lettem Miszterbe, szerelmes lettem a gondolatba, szerelmes lettem a fájdalomba, és végül szerelmes lettem magamba. Szerelmes lettem a hajnali fényekbe és szerelmes lettem a kitartásomba, és szerelmes lettem az akaraterőmbe - nekem ez így nem kell, köszönöm - mondtam, és kisétáltam más életéből.
Szerelmes lettem a hidakba, és szerelmes lettem a kivilágított Lánchídba, és szerelmes lettem abba, ami ettől a várostól vagyok.


Only know you've been high when you're feeling low
- Néha az az érzésem, hogyha megérintenélek, jégből lennél - mondták neki a harmincas buszon, és ő egy pillanatra becsukta a szemét, hogy befelé folyjanak a könnyek. Egy napja történt.
- Nem maradok ott, ahol nincs rám szükség - felelte, és három cigarettával később már biztos volt a döntésében.
- És akkor most mi lesz? - kérdezte pár órára rá Andrejtől. - Nem lesz semmi - mondta ő - mi vagyunk.


Mi vagyunk - ismételte magában. Mert mi vagyunk, vagyok én és van ez a város, van az első kerületi albérlet a hófehéres pasztellszíneivel, az állványon lógó ruhákkal és a púderrózsaszín ágyneművel és a belső udvarban lakó rohadt poszátákkal, amik minden reggel ötkor rákezdik. Vagyok én és van a százötös busz és a sarki delikátesz, ahol névről ismernek és raknak félre nekem almás hellt, ha olyan van. Vagyok én, és van a Lánchíd, a fényekkel, a lakatokkal, ahova a miénk nem kerül már ki, és van a tizenhatos, ami átvisz a váron, és van a kedvenc pad és a kedvenc hely a kedvenc rozéfröccsel, ami pont olyan, mint más rozéfröccsök, de mégiscsak a miénk.
Vagyok én és ez a harmadik város, vagyok én és van minden, amit eddig csináltam, vagyok én, és vannak, akik ismeretlenül írnak, hogy figyelj, hogy vagy, jó, hogy vagy, és vagyok én és van az ébredő Margitsziget és vagyok én és van rajtam kívül itt még kétmillió ember


És ott, reggel fél hatkor jött rá, hogy sosem lesz egyedül ebben a városban, ott vannak vele a többiek, hogy ő egy kisebb és egy hatalmas "MI" része, és van egy saját szelete ebből a csodálatos helyből


És rájött arra, hogy ő szerelmes, szerelmes ebbe a városba, és ez sosem fog elmúlni, mert ide köti minden, húzza vissza minden egyes idegszálával, ő pedig nem fogja és nem is akarja elengedni, enyém vagy te, Budapest, gondolta, miközben a könnyek csorogtak az arcán, és arra gondolt, hogy Budapest, te biztosan nem engedtél volna el engem, hiszen sosem teszed, most sem teszed, Budapest, te szerelem


És érezte, hogy most már tényleg minden rendben van, mert amíg létezik ez a város, neki van hova mennie, amíg van a MI, ő nem fog kiszállni, és érezte, hogy a szívkarcok begyógyulnak, és egyszerre sírt és nevetett, miközben a százötös bekanyarodott abba a bizonyos Krisztina téri megállóba.