672;

- Szerencsés vagyok - mondta a fiú a lánynak a hatszázhetvenkettedik órában - mert itt ülhetek ezen a csodálatos helyen, egy csodálatos nővel - és a lány ráhajolt a fiú hátára, és beszívta a napsugár illatát.
A hatszáznyolcvanadik órában is ketten voltak - akarsz egyáltalán velem lenni? - kérdezte a csodálatos, a fiú pedig nemmel válaszolt. - Akkor nincs miről beszélnünk - mondta a csodálatos.
- Nem beszélgetünk? - kérdezte a fiú - nem - mondta a lány.
A hatszáznyolcvanegyedik órában már egyedül állt az állomáson, és arra gondolt, ez valahogyan úgy halt meg köztük, ahogyan golyót kap a katona a harctéren; úgy múlt el, ahogyan a repülők kondenzcsíkja felettük; úgy ért véget, mint ahogyan a hirtelen beköszöntő áramszünet vágja ketté a tévéadást egy vasárnap estén; úgy szakadt el, ahogyan egy jól megtömött papírzacskó tud egy forró nyári napon és akkor és ott benne valami halkan pattant meg, és érezte a kis karcokat az üvegszíven


És csak zokogott, mert nem találta a peronszámot a vonatjegyén, és egyre csak az járt a fejében, hogy hogy lehet ilyen szerencsétlen, hogy egy hatszor hat centiméteres fehér fecnin nem talál meg egy számot

Egy számot, amit pont úgy keresett, mint egy órával előtt a szeretetet



És még ez a rohadt szám sincs meg