2014. június 19., csütörtök

BÖGRÉK;



Szeretve vagy - mondta neki az Élet azon a szerda estén, ahogyan várta a százötöst a Deákon.
Szeretve vagyok - gondolta ő, és lenézett a lábára. Harminchét és feles. Keskeny lábfeje van, az anyja mindig mondta neki, hogy olyan a lába, mint egy gyereknek. Ha nagyon akarta, egészen össze tudta húzni a cipőfűzővel a cipőt. Gyerekláb.
   Szeretve vagyok? - gondolta, és rágyújtott a Marlboróra.
Szeretve vagyok. És szerencsés vagyok, és boldog vagyok. És emellett rengeteg minden.
Bizonytalan, mert nem tudni, merre tart. Huszonegy éves, és még nem diplomázott le, nem tett semmi olyat, amire büszke lehetne. Az egyetlen felsorolható skillje, hogy tud kanállal konzervet nyitni.
És abban sem biztos, hogy jó ember. Mert nem türelmes. Mert nem mindig tapintatos. Mert hibázik, és elsőre nem is tanul belőle.


- Túl kemény vagy magadhoz - mondta később Máté neki, és ő nem szólt semmit, csak nézte a hófehér bögrét, amit az IKEÁ-ban vett tegnap neki. Ott van bögréd, ahol szeretve vagy - gondolta, és arra gondolt, hogy élete minden fontos helyén volt saját bögréje. A bögre fontos. Fontosabb, mint a fogkefe, vagy mint a saját törölköző. A bögre egyszerűen többet jelent.
Túl kemény vagyok? - gondolta. Egyszerűen csak nem tudom, mikor lesz vége - akarta mondani. Mert hirtelen is elmúlhat, és én a végén fel akarok mutatni valamit.
Nem csak a harminchét és feles lábamat, meg ezt az öt tetoválást, hanem nagyot. Valami nagyot. Valami jelentőset, és olyat, amire büszke lehet.


- Te felnevelted magad - mondták neki egyszer, és bólintott. Én felneveltem magam, gondolta, és nem érzett büszkeséget, csak dühöt, hogy ennek így kellett történnie. És egy kis örömöt, mert ezalatt az idő alatt csupa olyan dolgokat gyűjtött, ami már tényleg az övé. Nem csupán olyanokat, amiket polaroidon felnyomott a hófehér szobafalra. Pillanatokat gyűjtött és érzéseket és emlékeket és szerelmeket, és bögréket.
Bögréket gyűjtött.


- Fogalmam sincs, mi lesz belőlem - zokogta később, az Élet pedig ott állt mellette.
- Szart hisztizel itt - mondta neki, és ő azt gondolta, ez a legmegnyugtatóbb dolog, amit valaha hallott. Hogy ez ugyanolyan, mint egy szál gitárral a kezedben nekivágni Berlinnek, igaz? Vagy ez olyan, mint amit Johnny is érezhetett akkor. Nem kell hisztizni, nem lesz itt semmi baj. Kétségbe esni ingyen van, mindig.


És bögréd? Bögréd is lesz mindenhol, te makákó, valahol mindig lesz, ettől ne félj. És nálad is lesznek bögrék, mert szerencsés vagy és szeretve vagy, úgy, ahogyan vagy, akkor is, ha dobozból vedeled a tejet, és azt hiszed, senki sem látja, és amíg nem volt géllakkod, sosem mostad le a körömlakkot a lábujjaidról, hanem mindig rákentél egy újabb réteget, azt hiszed, nem tudtam? - kérdezte az Élet nevetve azon a bizonyos padon a százötös megállójában - én mindent tudok rólad, te hülye, és szeretlek.
Hát nem érzed? Valahogy mindig alakult a kis történeted, hát nem látod, te buta? Te tényleg ilyen lassú vagy? - kérdezte az Élet, és nevetett az ő fancsali arcán, jaj istenem, mondta, te tényleg ilyen vagy. Te még a saját sztoridról is lemaradnál, mert helyette a szádat rúzsoznád vörösre valahol.


- Máris mész? kérdezte ő, jön a buszod, felelte az Élet, ha már megvetted a bérleted, szállj fel rá. És kapd össze magad, nem kéne lesírnod az összes szempillaspirált.
- Nem jössz velem? - kérdezte, és az Élet megrázta a fejét, én most maradok, ez itt a te sztorid, tesó.
Csak menj tovább, azokon a hét és feles lábakon, aztán meglátjuk, merre kanyarodsz majd.


Ja és a púderszínű tornacipőt vedd el. Az kényelmes hosszú távú gyaloglásra is.



1 megjegyzés:

Anna írta...

Imádtam. <3 <3 <3 Nyers, lélekbemaró, azonosultam vele, szinte tükröt tartott elém.