NIGHTDRIVE;

Goin' for a nightdrive will you ride with me -

borzongott benne a gondolat, ahogyan kinyitotta az első kerületi ablakot, és legszívesebben belesuttogta volna a szavakat az éjszakába. A levegő valahol, nagyon enyhén - mint amikor a tengerparton becsukod a szemed és nem csak hallod, hanem érzed a hullámok moraját - nyárillatú volt.
A tavalyelőtti és a tavalyi nyárra emlékeztetett, a végigdolgozott éjszakákra, a kapolcsi ébredésekre, a hálózsák halk zizegésére, a reggeli sétára, miközben mögötte kelt fel a nap az Andrássyn, a kézben cipelt magassarkúra vagy tornacipőre, arra, ahogyan érezni akarta meztelen talpa alatt a napközben felforrósodott macskakőből áradó langyosságot és ledobta a cipőjét úton hazafelé.
Valahogy így képzelte az életet is néha, amikor reggel fél hétkor a madarak csicseregtek körülötte, és a cigarettától keserű száján a rúzs még mindig tökéletes volt, akkor gondolkodott erről. Az élet úgy szűrődhet mindannyiunkba, ahogyan ez az egész most belém, mondta egyszer valakinek, miközben behunyta a szemét, hogy pontosan érezze a talpába nyomódó macskaköveket, macskakő, de hülye szó is ez.


Ez az élet, ahogyan itt ülünk? - gondolta később, és végignézett az asztal köré zsúfolódott többieken, akikkel valahogy összefonódott az élete, még ha nem is olyan erősen, mint másékéval, azért így volt ez. Végig nézett a tizennyolc-tizenkilenc éves arcokon, azokén, akikkel együtt dolgozott, és arra gondolt, hogy igen, szerencsés, hogy így történt minden, ahogyan történt. És mosolygott, és mondta, hogy látjátok, ti is a falkám része vagytok és koccintottak és nevettek, mert reggel kilenc órakor, a tizenkét órázás után már mindenen lehet nevetni a romkocsma zugaiban ülve, miközben kint nyitnak az üzletek és a nyugdíjasok sietnek a piacra és az élet éppen rajtuk kívül zajlik.


- Valami baj van velem - mondta később Orsolyának egy hideg estén, és arra gondolt, ez is az élet, ő nem ezt szokta meg, talán a tél vagy a hideg miatt van, és könnyezik a szeme, na, ez biztosan a szénanátha, Orsolya pedig azt mondta, hogy tesó, veled csak a baj van, és ő ettől furcsán megnyugodott.
- Te sosem adod fel, igaz? - kérdezték tőle később, és ő megdöbbenve nézett vissza, ha én feladom, baszd meg, szerinted ki csinálja végig? kérdezte volna lédihez méltón, de nem tette, csak vállat vont, ez nem így működik, mondta végül, és nem kérdeztek rá, hogyan működik, aminek örült, mert őszintén szólva ő sem tudta, hogyan működik.


- Könyvet fogsz írni - mondták neki a Duna-parton délután fél hatkor, ő pedig a hófehér pulóvere mintáját nézte, nagyon szép pulóver volt, csak rohadt szűk a nyaka, így lehetetlen kulturáltan felhúzni, és a haját is mindig tönkreteszi, bár tény, hogy nem igazán lehet megkülönböztetni a tönkretevés előtti és utáni állapotot, csak ő tudja, ez olyan, mint a placebo. Szeretem ezt a pulóvert, gondolta, és érezte, hogy a könnyek elkezdenek lecsorogni az arcán, amitől fél éve megijedt volna, csak a gyengék sírnak, hitte akkor, és inkább élő adásban nyiszálta volna le a lábát egy életlen műanyag késsel a tévékettőn, minthogy bárki őt sírni lássa.
- Könyvet? Én? - kérdezte, és rágyújtott az újabb Marlboróra, és úgy kétségbe esett, mint még soha életében, én nem tudom ezt megcsinálni, Kristóf, mondta, és egyszerre megkönnyebbült és érezte magát nagyon nehéznek.


Három héttel később a körúton sétált, és megállt a könyvesbolt kirakata előtt. Nézte a kivilágított regényeket, a gondosan illusztrált borítókkal, és arra gondolt, hogyha tényleg belevágok, akkor lehet, hogy itt lesz az én gyerekem is. És egyszerre úgy érezte magát, mint amikor az öccse először ment óvodába és ahogyan fogja majd érezni magát, amikor a saját gyerekét először hagyja ott valahol máshol, félt, hogyha tényleg lesz könyve és tényleg itt lesz, akkor majd kiközösíti őt a többi könyv, és eszébe jutott, hogy mindenki azt fogja bámulni, ha nem is a kirakatban, hanem a könyvesbolt valamelyik eldugott hátsó polcán, amikor véletlenül elsétál valaki és talán megpillantja a borítót, és olyan ideges lett ettől, hogy neki kellett támasztania a homlokát a mocskos és hűvös körúti kirakatnak, és azt érezte, hogy akkor is meg kell csinálnia.


- Elolvastam, ezek nagyon jók - mondta neki az anyja, ő pedig megfagyott egy pillanatra, és arra gondolt, huszonegy év után ezt is megértük. Ettől félt a legjobban, nem az ismeretlen emberektől, akik majd megveszik maguknak, vagy másoknak ajándékba, és talán izgalommal olvassák majd az ő lelkét, ő az anyjától félt, az anyja összehúzott szemöldökétől, ami alatt pontosan olyan zöld szemek ültek, mint az övéi, az egyik íriszében néhány arany folttal, csak nekik volt ilyen szemük a családban, az anyja kutató tekintetétől is félt, amiből sosem lehetett semmit sem kiolvasni, csak azt a rengeteg érzelmet, ami mind el volt zárva előle, és látta maga előtt az ő nyúlánk, finom kezű anyját, ahogyan tökéletes félholdú körmös ujjaival elnyomja a mentolos Pall Mallt és jobb kezével lejjebb teker a Word dokumentumon - pár apróbb változtatás, és tökéletes - tette hozzá és ő arra gondolt, ha nem kell ez majd senkinek sem, akkor is megérte, teljesen, már ezért.


- Írjál még - mondta neki Ronizana a Minyon hátsó bejáratánál, és összébb húzta magán a szürke szövetkabátját, barna hajából kiszabadult pár babahaj - írjál még, mert jó - és arra gondolt, hogy mi mást is tudnék még csinálni, amikor beszélni rengeteget tudok, mondani keveset, nekem nincs más, csak ezek, először meséltek nekem, aztán mesélő lettem, utána pedig megtanultam leírni azt, amit éreztem és amit szerettem volna megmutatni, engem a számológépen is az érdekelt, hogyan tudnék rajta szavakat írni, nekem tényleg csak ez van, akárhogy is megy van nem megy, ezt kaptam anyámtól, mint ahogyan a táncosok a tökéletes lábtartást, és hogy a szívükben hullámzik a zene, ahogyan a zenészek a tekintetükben lüktető ritmust, én ezt kaptam, és nem tudok mást tenni, hát akkor írok még, legyen.


Goin' for a nightdrive will you ride with me -

borzongott benne a gondolat, ahogyan kinyitotta az első kerületi ablakot, és bele tekintett a napfénybe, majd lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy mi lesz majd fél év múlva, egy év múlva, nem az érdekelte, lesz-e szerelem, lesz-e mopsz, lesz-e lakás az Andrássyn, az érdekelte, fél-e. És - hosszú idő óta először - már nem félt, mert tudta, hogy bármi lesz és bárhogyan lesz, már tudja, hogy mit akar csinálni, mi van benne, és bárhogy is lesz, az ismeretlen már nem ijesztő, az ismeretlen lehetőség, formálható jövő, ő pedig egyszer majd a gyerekinek fogja ezt mesélni, és most, életében először, nem kíváncsi előre a mese végére.