AZTÁN CSAK A SZAVAK MARADNAK

Akárhogy is nézte, az egész teljesen ferde volt.
Nem tudott rájönni, hol. De valahogyan nem stimmelt az egész.
Félig az ajtófélfának dőlt, mint egy elcsúszni készülő alkoholista, és remélte, hogy a hűvös fa érintésétől valahogyan minden rendbe jön majd. A jobb kezében úrinőhöz cseppet sem méltóan tartotta a füstölgő Marlborót, és egy kockás favágóing volt rajta, aminek feltűrte az ujját.
Kiskora óta ez volt az egyik rossz szokása, még télen is. Egyszerűen utálta a tapadós ujjú felsőket, gyűlölte, ha az alkarját takarta valami. Aztán később tetováltatott, és az egész egyszerűen úgy maradt.


Milyen érdekes, gondolta, most akkor vagy ő tartja magát ferdén, vagy itt minden ferde - a szoba, a falak, a ház, ez az egész első kerületi, dór oszlopos épület, aminek ilyen gyönyörű hátsókertje van, és ahol olyan normálisnak érzi magát, csupán már attól a ténytől, hogy ő itt lakik. Akkor biztosan nem a ház a ferde.
Slukkolt egyet a Marlboróból, a háttérben Johnny Cash szólt. Szerette Johnnyt.


Elnyomta a cigarettát, és odalépett a képekhez. Tologatta őket fel meg le, remélte, hogy így akkor már nem is lesz olyan vészes az egész. Celluxszal ragasztotta fel őket - kiskorában az anyukája mutatta neki, hogyan tekerje az ujja köré a ragasztószalagot, hogy minden oldala tapadjon. Ő nem így csinálta, de a mai napig olyan élénken él benne a mozdulat, mint az a zöld írógép, vagy azok a Cseh Tamás-dalok, amik az első emlékeiben szólnak halkan a háttérben.
Náluk alig voltak képkeretek. Ahogyan anya, ő is úgy nyomott fel minden fontosat a falra - anya lánya is szerette a fekete-fehér, öröklétbe fagyott pillanatokat. Ahogyan anya, ő is szerette leírni, amit érzett, és ahogyan anya, ő sem tudta sosem elmondani.
Nem vagy egy kedves lány, mondta neki valaki egyszer. Lehet, mert nálam a tettek beszélnek - felelte ő, és egy pillanatra megijedt, hogy mikor vált kőszívűvé? Mikor lett ennyire hideg? És ez akart lenni?


Előre nézett, a 15 x 20 cm-es 1998-ba, amit próbált felsimítani a falra. Ötéves volt, kagylót gyűjtött a Balatonon. Az anyja szerint. Egyébként köveket, a kagylókat mindig is utálta, egyszerűen félt tőlük. Rózsaszín ruhája volt, és nem tudta, mi vár még rá. Őszintén szólva, most sem tudja.
Talán így fog maradni örökké? Ő lesz az a minden második családban előforduló nagynéni, aki néha megjelenik, általában ünnepekkor, elkápráztatja a gyerekeket, és mielőtt azok csalódnának benne, eltűnik? Ő lesz a bolond nagynéni, aki mindig csak pár napra jó vendég, és abban a pillanatban, ahogyan elfogynak a felidézhető jó élmények, kalap, kabát, ajtó, sziasztok?


- Wargusz - szólt bele a telefonba - beszélnünk kell.
- Várj, mindjárt sepernem kell - mondta neki a vörös a vonal másik végén.
- Azt akarom mondani, hogy mindig így lesz? Hogy körülöttem férjhez mennek az emberek, én pedig csak így leszek? És nem is fáj egyedül lennem? Valami baj van velem?
- Veled nincs baj. Egyszerűen mi mások vagyunk. Neked lesz majd kiskutyád, és úgyis meglesz minden, amit szerettél volna - mondta a másik.
- Hát ezaz - fortyant fel ő - hogy mindig mindenki azt hiszi, hogy én megcsinálom. Rám lehet bízni mindent, mert menni fog. Hívd fel az éjszaka közepén Esztert, és segít! És segítek. Szerelmes vagy? Fáj? Megvigasztal! És megvigasztalok mindenkit. Egyszerűen megszokta mindenki, hogy én így vagyok. Érted. Hogy vagyok. És én is megszoktam. Ez baj, Wargusz?
- Nem hiszem. Mi egyszerűen... mi máshogyan gondolkodunk. Nekünk más a fontos. Mi szeretjük megnézni a férfiakat és szeretünk szépen felöltözni... annyi minden van még előttünk - felelte Wargusz, ő pedig egy pillanatra látta maga előtt a blézeres, vörös hajú barátnőjét, aki olyan megnyugtatóan ült mindig, és el tudta mondani pár nyelven, hogy egy pohár rozét szeretne. Hiába, gondolta, hasznos skillek alapján válogatja össze a barátait.
- Ugye nem leszek olyan, mint Carrie?
- Nem vagy olyan, mint Carrie. Carrie-nek drága cipői vannak.
- Nem arra gondolok. Csak tudod... korábban, ha belegondoltam, mi lesz később, a mopszot láttam meg a lakást láttam az Andrássyn. Most meg azt látom, hogy nem biztos, hogy egyedül látom magam. Vagyis na. Tudod. De közben nem tudom magam elképzelni máshogy sem. Egyszerűen szeretem így csinálni a dolgokat, Wargusz. Szeretek olyan lenni, amilyen vagyok... mindenkivel. Koccolni, ha jó poén van és sírni a szomorú filmeken, és tátott szájjal nézni ezredjére is a Lánchidat éjszaka, mint aki először jár ott.
- De ez nem is baj. Olyan legyél, amilyen vagy - felelte a vörös, és valami fura hangot hallatott.
- Mit csinálsz te tulajdonképpen? - kérdezte gyanakodva.
- Szalmabálán fogok ülni - felelte amaz.


Később - mikorra már kiegyeztek abban, hogy egymással telefonálgatni kellemesebb, mint hülye aszimmetrikus képeket rendezgetni a hülye falon - és ledőlt az ágyra az elefánttal, kinyújtózott és nézte a plafont, és arra gondolt, hogy nem is baj, ha ez mindig így lesz.
Itt lesznek neki a képek. Minden egyes emberrel, aki boldoggá tette őt az életben, ott nevetnek egy papírlapon, a pillanatba és az örökkévalóságba fagyott mosolyukkal, és neki csak ez számít. Hogy legyen mit később megnézegetnie, hogy legyen mit tartani a pergamenvékony bőrű kezeiben, hogy legyen kiket felidéznie kissé nehezen és legyen kikről mesélnie hosszan és unalmasan, sokezredjére is.
Elmondja majd ugyanazokat a történeteket újra és újra. És később - mikor a gondolatai kezdenek kicsit kikopni és az emlékfoszlányok is egyre ritkábban jönnek majd elő - később már mások fogják mesélni neki ezeket a történeteket. Mások fogják megmutatni neki a képeken azokat a furcsa ruhába öltözött, kissé ledér fiatalokat azokkal a cigarettákkal és azokkal az undorító felespoharakkal a kezükben, és ő csak nézni fog, hogy hát hihetetlen, mik vannak!


Addig meg? Addig meg, gondoltam, és letéptem egy újabb celluxcsíkot, addig meg itt vagyok én. És amíg leírom, és amíg megjegyzem, addig maradunk mi is.
Aztán? Aztán csak a szavak maradnak.


És utánunk a vízözön.