TATJANA LEVELE;

Néha csak úgy megszólal a fejemben a Vágnerréka hangja, amikor a mustrán Tatjána levelét szavalta.
" Én írok levelet magának " - kezdte, és emlékszem, arra gondoltam, atyaúristen, mennyire passzol ez a vers Vágnerhez.
Persze volt osztálytársak hangját hallani a saját fejünkben cseppet sem a legbiztatóbb dolog, de négy évi majdnemegyüttélés (két szobára lakott a 303-astól) azt hiszem, ez már igazán nem nagy dolog.
Mindig is utáltam Anyegint, Tatjanát meg főleg, így nem értem, miért köszön vissza néha-néha ez az egy sor. Talán mert úgy gondolom valahol belül, hogy igenis megfér a fejben (is) tartott napirendek, teendők, Cseh Tamás és Tóth Krisztina sorok mellett, van helye a leopárdos pulóverek és az ásványköves gyűrűk mellett, ahogyan a Marlboróhoz és a tejeskávéhoz is illik.


Sokszor tényleg úgy érzem, hogy akármi is van, én mostanában egyben vagyok. Azt hiszem, ehhez kell az a néhány év, amit magam mögött hagytam, de legfőképp annak a következő - reményeim szerint - jó néhány évnek a kecsegtető reménye, ami most jön.
- Mi a baj velem? - zokogtam pár hónapja egy kisüveges pezsgővel a kezemben, és nem értettem tényleg, hogy most mi van. Egyedül fogok meghalni, bizonygattam, és cseppet sem úrinős mozdulattal meghúztam az üveget. Hiába, vannak szokások, amik nem változnak.
Gondoltam, nem tré, eléldegélek majd én Cirmivel, Kormival, Tappanccsal és Nyávival, na meg Pierre-rel, hiszen ennek a sosemvolt, és remélem, leendő mopsznak a jelenléte lassan már tényleg valós (ahogy ezt így eddig visszaolvasom - lehet, tényleg problémáim vannak).


Nehéz, az tény. Nehéz megtalálni a megfelelő embert, a megfelelő pillanatot, ahogyan a megfelelő cipőt és farmert és nehéz beszerezni, az előbbit úgy kell kitaposni, hogy senki ne vegye észre, és méltóságteljesen egyensúlyozni benne, a másiknál pedig a megfelelő optikai tuning a fontos.
Talán nem is kell keresni, mert majd jön.
Nehéz megtalálni a megfelelő önmagunkat.


Ezeket nem is kell annyira akarni. Boldognak sem akarni kell lenni. Egyszerűen szeretni kell az édes kis semmiségeket, aztán csak megy majd magától az egész. Én legalábbis ebben hiszek, és eddig tökre bejött.
Mindig azt hisszük, hogy most a legszarabb. Aztán eltelik egy hét, és már fogalmad sincs, miért csapkodtál tárgyakat nemrég, és hogyan ecsetelted a történteket hisztérikus hangon a legjobb barátnődnek, a telefont a vállad és az állad közé szorítva hagymaszeletelés közben.
Mindig az aktuális tragédia a legnagyobb, ahogyan mindig az aktuális szerelem a legerősebb. Talán jobb lenne, ha az aktuális boldogság is a legszebb lenne, és akkor nem is lenne semmi baj.


Egyszerűen nem tudunk boldogok lenni. Mintha nem tanították volna meg nekünk; mindig azzal vagyunk elfoglalva, mi nincs, mi van másoknak, mit nem kaptunk meg az élettől. Követelőzünk és elvárunk és ujjal mutogatunk, mint a gyerekek, pedig amikor ők csinálják ezt, fensőbbséges arckifejezéssel lehordjuk őket, és örülünk magunknak, hogy mi ezt kinőttük.
Pedig dehogy. Néha ugyanúgy tudunk gonoszkodni, mint évekkel ezelőtt. Sőt, élvezzük is. Néha szeretjük megvenni a krokodilos csipszet és húsz métert sprintelünk az epermintás zsepiért, mert egyszerűen az jobb, mint az unalmas fehér. És néha kis köcsögök vagyunk és jobban kell nekünk valami, csak mert másnak is az kell.


Sosem leszek Tatjana. Igazából nem is akarok Tatjana lenni, pedig életében legalább egyszer mindenki volt már Tatjana. Amikor hőst kellett választani, én mindig valami nagyon menő mellett tettem le a voksot - Xena, Buffy, vagy Suze a Mediátorból, mert lássuk be, menő is mindenki szeretne lenni az életben.
Ha azt mondom, én nem, akkor hazudnék, és mindannyian tudnánk. Úgyhogy felesleges.
De leginkább, azt hiszem, azokat az állapotokat akarom tartani, amiket szeretek. Egész életemben úgyis ezen fogok melózni, úgyhogy ezt sem kell túlgondolni.


Én már elengedtem. Arra figyelek, van-e itthon tej a holnapi kávéhoz; az időjárás-jelentést figyelem, hogy ki tudjam találni, mit vegyek fel; a hangulatokat figyelem és a rekeszizmom állapotát figyelem, mikor ordítva röhögünk R-rel, mint két piros rúzsos makákó. Ezeket figyelem. A leveleket figyelem, amiket kapok valahonnani, ismeretlen emberektől, akik nem félnek azt mondani nekem, hogy figyelj, bírom, amit csinálsz. A meghatódottságot figyelem, az összeszoruló torkomat, amikor ezeket olvasom. Hogy valahol, valakinek, ez jelent valamit. Ennél jobbat és szebbet nehezen lehet adni olyan valakinek, mint én.


Kicsi ez a város lassan már nekem. Érzem a talpam alatt, ha megyek valahova. Hallom a szél susogását - most figyelj! Most nagyon figyelj! - és arra gondolok, kiismertél, Budapest, és kiismertelek, Budapest.
És tudod mit? Egyáltalán nem is zavar. Tulajdonképpen kedvellek.


Kedvellek.