2014. március 16., vasárnap

AZ AZ ÖT;

zene



ARCOMBA CSAPÓDIK A SZÉL A LÁNCHÍD FELETT

Harmadik évem Budapesten. Huszonegyedik évem itt, valahol - mögöttem egy befejezetlen főiskola, szívkarcok, hófehér bundák, aranygombos farmerek. Harminchét és feles cipők, elszívott cigaretták, táskámban az üres Marlborós dobozok. Levelek, bejegyzések, képek. Dalok, amikhez emberek kapcsolódnak, érzelmek, szavak, amiket csak egyszer mondasz ki, egy embernek, csak úgy igazán. Dalok, amikhez már semmit sem akarok kötni, és újabbak, amikhez éppen most kötök.



PILLANATOK, PERCEK MÖGÖTT ÁLLOK AZON A MÁSIK OLDALON

Azt mondják, mindenki születik valamire. Nem ok nélkül vagyunk itt, nem azért van az egész, hogy ellézengjünk és lébecoljunk fel meg alá. Azt mondják. Nekem mindegy. Nekem annyi mindent mondtak már. Nem is nagyon izgat. Majd lesz, ahogyan lesz. Korábban mindig rettegtem, hogy mi jön. Minden egyes pillanatot én akartam felügyelni. Ugye, mi együtt vagyunk? - kérdeztem. Ugye, ez így lesz? Lesz valahogy? Mi lesz? Címkéket kerestem és elnevezéseket kerestem és stabilitást kerestem és biztonságot, bebetonozott jövőt és cementbe állított szabályokat kerestem. Azt hittem, hogy ezeknek így kell lennie.



VÉGIGHÚZOM A KEZEM A BRONZBA ÖNTÖTT LILIOMOKON

Most meg? Most meg nevetek. Érzem a napfényt magamban, Érzem, hogy mindennek, ami történt - mindennek így kellett lennie. Csapongok - mondta valaki. Ha csapongok, hát csapongok. Huszonegy éves vagyok. Egy egész élet áll még előttem. Nincs semmi sem biztosítva. Semmi sem monoton. Az tart vissza, hogy bármikor elmehetek. A tudat. A véletlenek furcsa fordulatai, a 105-ös busz reggel 8-kor, a tetovált fiú, aki néha elmegy az üzlet előtt, és a babák mellett nézem a kirakatból. Budapest tart vissza attól, hogy minden felboruljon. Szeretem az életet.



NÉHA KÉT KÁVÉSCSÉSZE AZON AZ ASZTALON

Persze keresem néha. Ha látok egy hasonló alakot, akkor eszembe jut. Néha úgy érzem, meghalok nélküle. Máskor elengedem. Azt hiszem, emiatt annyira lényeges és lényegtelen az egész. Nem az számít, hogy velünk mi lesz. Bármi történik, én ott leszek valahol körülötte, mint egy hatalmas krétával rajzolt X a járdán. Ha időutazol, ide visszajöhetsz. Én elengedtem, ahogyan ő is engem. Szabadok vagyunk.



ÁRVÁNAK LENNI VALAHOL MÉGIS MEGNYUGTATÓ

Aztán azokon a napokon, mikor a madarak csapatokba verődnek a napfény foltjain, tudom, hogy tényleg nincs semmi baj. Hogy lesz még, hogyne lenne, mert az élet nem egyszerű. De majd ráérek mindenen akkor parázni, mikor itt lesz az ideje. Eleget aggódtam már.
Nem a kihagyott lehetőségekről szól, hanem azokról, amik most jönnek majd.







Tavasz lesz majd. Nyár és tornacipők, vörös rúzs, jeges limonádé. Naplemente a háztetőkön. Balaton. Munka és a márvány hideg csillogása, és a klaviatúrán kopogó ujjaim hangja. Tejeskávék a teraszon és hajamba kapaszkodó szél. Nem tudom, hogy hol leszek Szeptemberben. Korábban rettegtem volna ettől. Most izgalmasnak tartom. Én elébe mentem mindennek, és ennél jobban sohasem csináltam.


És csak az az öt szó: 

minden úgy jó, ahogy van.









Nincsenek megjegyzések: