LIGHTS;

Vannak napok, amikre mintha rátelepedne valami köd. Az ilyen napokon nem tudod, mi van most, ki is vagy valójában, nem tudsz semmit. Fogalmad sincs, mi lesz este vagy másnap, és nincs is kedved az egészhez. Minden olyan fojtó és sűrű, és semmi sem konkrét, csak a kezedben tartott kihűlőfélben lévő tejeskávé.
Végighúzod az ujjad a halvány rózsaszín porcelánbögre peremén - mennyi fehér kell ehhez a puha, álmatag, derengő színhez, gondolod - és csak úgy vagy. Csak úgy létezel, létezik a meztelen talpad alatt lévő hűvös csempe, a rajtad lógó képregényes pulóver, ti, így, és a reggeli napfény az első kerületben.


És vannak a napok, amikor érzem, hogy tényleg lüktet bennem valami. Talán maga az Élet az, nem hagy megfeledkezni sem magamról, sem arról, hogy miért vagyok itt. A félig lehunyt szempilláim alól nézem a déli kéket és kidugom a fejem a villamos ablakán a levegőbe, az útba, a napfénybe, a teveszínű kabát pedig csak úgy hullámzik bennem, a bakancs pedig kopog Budapest kövezetén. Az ilyen napokon játékosan kócolódnak a szélben a babahajak, elkenhetetlen az a jellegzetes vörös rúzs, és felismernek a metrón. Az ilyen napokon minden szebb és vibrálóbb, sármosabbak a férfiak és cicásabbak a nők. Az ilyen napokon pirosabb a piros és csillogóbb a szőke és duzzadtabbak az ajkak. Az ilyen napokon a lelkemben a Here Comes The Sun szól.


Köztes napok? Azok nincsenek. Veronika néha meg akar halni, és Veronika néha meg is tud halni. Talán az lesz majd a cél, hogy lesz köztes is. Hogy nem a végletek embere leszek, aki a vidámságból piruettezik a depresszióba és onnan menekül az örömbe. Talán lesznek napok, amik nem csak ilyenek vagy csak olyanok lesznek, hanem mindegyek. Mindegy-napok. Amikor nem csak a jó számít és nem csak a rossz, hanem lehet elegyíteni a kettőt. Magamban, valahol félve, azt hívom aszfaltszürkeségnek. Az a halál. A lassú, fájdalmas halál.


Szeretek nevetni és szeretek fájni. Ilyenkor érzem, hogy tényleg vagyok. Szeretem a csuklóba mélyedő körmöket, amik félhold alakú nyomokat hagynak a bőrben és szeretem az arcomon az ablakom hűvös üvegét. Szeretem az örömviszkit és a bánatbort. Szeretem a plüssállatok puhaságát és a kezemben a face controll klikker hűvös szögletességét. Szeretem a sanda mosolyokat és szeretem a kellemes orgánumú férfihangokat. Szeretem a hajszát, szeretem a lentet és szeretem a fentet.


Azt érzem, hogy mindez - mindez jól van ez így. Azt mondtam a Líviának, mielőtt elment, hogy menni fog. Azt mondtam neki, hogy mindent úgy teszek majd, mintha ő itt lenne velem. És nehéz így, hogy nincs. Pedig annyi minden van, amire csak megrázná a haját, és mondana valamit, csak egy mondatot, amitől minden olyan egyszerűnek tűnik. Mint amikor Mészivel vagyunk valahol és csak hadarok, és számonkérően mesélek neki, hogy ez miért van így? Miért kellett így történnie? És Mészi csak néz, néz, néz, majd mikor már lassan frekvenciát vált a hangom, elmondja, hogy miért. Hogy ezt szúrtad el, és arra kéne figyelned, hülye. Te hülye.


Egyszerre érzem magam nagyon fiatalnak, olyan fiatalnak, hogy beleszédülök, ha előre gondolok, hogy itt vagyok, és mennyi minden történt már és mennyi minden fog még, és mintha érezném a talpamon a leutazott kilométerek hosszát, lehunyt szemmel fel tudok idézni minden utat, minden megállót. Máskor pedig arra gondolok, hogy huszonegy vagyok, és nemsokára vége az egésznek, eltelik ez a pár év, és aztán talán családom lesz meg gyerekeim meg nem tudom, és addigra össze kell szednem magam és beteljesítenem mindent, amit akarok. Különben lemaradok mindenről, és uramatyám, már huszonegy vagyok, de nem tettem még semmit sem. Nincs semmi. Sehol. Ilyenkor szoktam kétségbe esni.


Hangulatokba verődve élek, csak úgy lobog a teveszínű kabát után minden érzelem. Változó vagyok, mint az íriszem, reggel kék, aztán zöld, este szürke. Pillanatokba fordulok be, egy szó felemel, néha napokig stagnálok. Fényt keresek a tekintetemmel. Mindig, mindannyian ezt csináljuk, egész életünkben. Néha megtaláljuk a fényt, máskor csak meg - mint a macska meg a zseblámpa esete - csak azt hisszük. Azt hisszük a szerelemre, a munkára, hisszük emberekre, érzésekre.


Olyan vagyok, mint a Vilmos herceg, Maximilian Minsky meg én-ben a kristályfüggő. Olyannak kell lennünk, ha nincs fény, csinálnunk kell magunknak. Lehetünk mi minden új lehetőség, minden új fordulat, csak rajtunk múlik. Nem bántam meg azt a négy év Szentest. Akkor sem, ha Szentes csak hallgat. Szentes nem ismer el magáénak. Nem bántam meg a BKF-et. Azt sem, hogy most nincs. Semmit sem. Nem bántam meg az első kerületet, nem bántam meg egyetlen szerelmet, egyetlen célt, egyetlen szál cigarettát sem. Nem bántam meg a haragból hozott döntéseket és a dühből írt sorokat, én semmit sem. Mert van fény. Lesz fény.


Leszek én az. Valahogyan majd lesz.

És a mai? A mai nap okkersárga. Here Comes The Sun. And it's all right.