2014. február 12., szerda

ÉS ELSZÉDÜLÜNK HAZAFELÉ MENET


Amikor tizenhat voltam, akkor azt mondtam, nem akarok felnőni. Az ég szerelmére, vörös hajam volt, folyamatosan akvarellceruzával piszmogtam, és lila, Beatles-idézetes Converse dorkóban mászkáltam mindenhová. Hát persze, hogy nem akartam felnőni.
Azt hittem, ez majd valahogy nagyon rövid idő alatt zajlik le, vagy ilyesmi. Igazából én annyi mindent hittem, és azt hittem, hogy még többet tudok. Talán az a felnőttség, hogy minél idősebb vagy, annál jobban tudod, hogy nem tudsz semmit sem.


Mindig változnak a menetrendek. Az emberekhez való hozzáállásod, és ahogyan ők kezelnek téged; a szerelmek, ahogyan kezdődnek és ahogyan megtörténnek; az, ahogyan akarsz vagy szeretnél dolgokat; változnak a buszjegyek, ahogyan városról városra jársz az életed kis vándorcirkuszával, mint az ünnepelt primadonna, máskor pedig te ünnepled a saját primadonnáidat. Egyik végletből csapódunk a másikba. Fogalmunk sincs, mi van. Csak a fix dolgokat látjuk, hogy van a lakás, a szétdobált cipők a küszöb mellett, a mosatlan edények halomban, az utolsó szál cigaretta, a gusztustalan rózsaszín, Moszkva téren összevásárolt öngyújtók... 


Csak a problémát látjuk. Hogy ez nem jött össze és kevés a pénz és miért nincs már tavasz és senki sem segít és hideg van. Leragadunk a bunkó BKV-ellenőrnél, meg a vonat húszperces késésénél, leragadunk a beázott cipőknél, és nem vesszük észre, hogy miközben a BKV-ellenőrt szidjuk, a mozgólépcsőn felfelé elsétál mellettünk a nagybetűs szerelem. A vonat húsz percet késik, és mi elsőként rontunk ki a peronra, és ott hagyjuk annak a húsz percnek a lehetőségét, amíg bármi történhetett volna.
Nem figyelünk senkire sem. Vagyis mindenre figyelünk, csak magunkra nem.


Én magamra akarok figyelni. Boldog szeretnék lenni, és nem külső tényezők miatt. Nem más miatt, nem a tavasz miatt, nem az új tetoválás miatt. Hanem azért, mert én én lehetek. Hogy ilyen életem lehet. Hogy teljesen egyedül vagyok, gyökértelenül egy idegen városban, de csinálom. És nem mindenki tudná. És lehet ujjal mutogatni, meg kritizálni. Ilyen mindig lesz. Elismerni viszont nehéz. Másokat, magunkat, mindkettőt.


Olyan kevés ember van, aki igazán megérint. Akibe tudsz kapaszkodni, és aki kiáll érted. Aki nem ad fel, és aki miatt magadat sem adod fel. Mert nem teheted meg. Mert érzed, hogy uramisten, ezek tényleg hisznek bennem. És tényleg számítok. Itt szeretnek. Itt szeretek. "Szeretnék maradni, maradnék szeretni" - szólt az a szám is. És ezt gondolom most. És nem csak mások szeretete fontos. Magunkat is kell szeretni. Fel kell ismerni a saját fontosságunkat a saját életünkben. Mi vagyunk a főszereplők. Lehetünk hősök, lovagok, megmentésre váró királylányok. Lehetünk mi Meryl Streep a Devil Wears Prada-ban, és lehetünk mi Luke Skywalkerek. De leginkább legyünk a saját magunk hősei és lovagjai és királylányai és Meryljei és Luke-jai. Az jobban áll majd mindenkinek.


Huszonegy év? Még sehol sem vagyok. Mégis, mögöttem van egy álmos alföldi városka (ahol, egyszer majd, remélem, büszkeséggel említik majd a nevem), és egy másik, még kisebb hely, ahol négy olyan évet tölthettem, ami nagyban hozzájárult az emberségemhez. Hozzámjárult. És megköszöntem és hálás vagyok, és csak remélem, hogy vissza tudom adni majd a jót. Hogy ott úgy beszélnek rólam, ahogyan én beszélek Szentesről. Hogy néha sóhajtanak utánam a falak és ott van az első emeleti kislépcsőnél, hogy BIZONYTALANSÁG MT és a kényelmes, nagy ablakpárkányok még emlékeznek rám. Hogy nem múltam el nyomtalanul, és egyszer, amikor majd visszamegyek - hiszen nem voltam ott 2011 óta -, szóval ha elég erős leszek hozzá, hogy visszamenjek, akkor büszkén teszem majd. És majd rám néznek, és csak annyit mondanak, hogy ülj már le, Eszter! - és tudom, hogy itt semmi sem változott. 


Huszonegy év: Három budapesti albérlet, két útlevél, harminchat (na jó, csak harminc) BKV bérlet, rengeteg hajszín, stílus, betelt napló, gondolat, felhalmozott pár cipő a szomszédos gardróbban, mosodai számlák, kimondott és kimondatlan bocsánat, szeretlek, hiányzol, két blog, és igen, megszámlálhatatlan leütött és leütendő, publikált és publikálatlan karakter, megírt sor. És itt vagyok! És így vagyok!


És ezeknél a kis rádöbbenéseknél csak azt jobb tudni, hogy ez folytatódik majd. Felnőttség meg út meg mindenféle más ide vagy oda, én csinálni fogom tovább. Mert ebben vagyok a legjobb. Azt hiszem.




Te meg azt hiszed, ha mondom, 
hogy az egészet csak kitalálom
De ezt jutalomból kaptam ;









1 megjegyzés:

Unknown írta...

Inspiráló írás. Köszönöm, most kedvem támadt írni.