Amikor végképp felégetsz minden hidat magad mögött, akkor már tényleg nincs más egyebed, csak gondolkodni. Azon, hogy mi van és mi lesz most és hogy úgy egyáltalán, akkor most ez az a pont, amikor az életed szépen kézen fog téged és elindultok együtt valamerre? Mert azt kellene.
Pár napja gondolkodtam azon el először, hogy tényleg, mennyire hiányzik mellőlem valaki, valaki idősebb, aki tanácsot adna nekem. Én mindig rugdosok másokat és csak így megyek előre, fogalmam sincs, hogy mi hajt, de általában döntök és csinálom, mert akarom. Mert állítólag olyan vagyok, mint egy kiborg, én nem tudom, de valahogy megy. És most? Most nem megy.
Azt tudom, hogy nem vagyok teljesen felnőtt. Persze, hogy nem, hogyan is lehetnék az? Amit mások otthonról hoztak, az nekem kimaradt. Én még mindig olyan vagyok, amilyen, és ami változott, az miattam változott.
Bezárunk ajtókat, sokszor pedig becsapjuk őket. És van, amikor forgatjuk a fejünket, mert elvileg ki kellene nyílnia újaknak, de nem látunk semmit sem.
Alapjában véve hálásnak kellene lennem. Mert stabil vagyok, mert a környezetem is olyan, hogy tudok kapaszkodni. Nem engednek elsüllyedni.
De néha - nagyon néha - azért hiányzik. Hogy felkuporodjak valaki mellé az ágyra, és azt mondjam neki, hogy figyelj rám kicsit, mert szarban vagyok. Mert fáradt vagyok és úgy érzem magam, mint abban a számban, hogy No money, no family, sixteen in the middle of Miami. Hogy így.
Hogy nem tudom, mi legyen.
Hogy voltak rossz döntéseim, én tudom - én ne tudnám? -, de kellene valaki, aki segít újakat meghozni.
Hogy mostanában nem mindig vagyok rendben magammal. Hogy Lívia és Miszter is elmentek, nekem pedig kellene valaki, aki kicsit meglök, mert most mintha elakadtam volna.
Megyek én előre, nem arról van szó. Az szerintem köztudott, hogy én nem vagyok az a típus, aki csak úgy visszafordul. Vagy megáll. Vagy feladja. Vagy útközben elfogy az akarata.
Én most kezdtem rájönni, hogy mi van. Általában kilátok a ködből, és vidám vagyok, utána pedig érzem, hogy megint csak megeggyek előre, és most aztán tényleg fogalmam sincs, merre...
Nem tudok mást mondani, minthogy valahogyan lesz. Majd lesz, tényleg. És jól lesz. Érzem. Azt legalább már tudom, hogy nem mindig a magam módján kell csinálnom. Néha nem jön be a Meyer-módszer, ez van. De tanulok belőle. Legalább. Állítólag.
És ha kell valami, akkor majd szólok. Addig is... addig is meg - legalább tényleg én vagyok.
Ha nem is sok, de ez legalább van.
1 megjegyzés:
nagyon szerettem ezt a bejegyzésed. merítettem belőle. :)
Megjegyzés küldése