AZ ÉLET, DRÁGÁM?

Az Élet, drágám?


Az Élet az rád nevet, mikor látod az elsuhanó vonatokat.
Az Élet ad neked és elvesz tőled. Az Élet te vagy, és Ő te; ez olyan szimbiózis, kötelék, szál, kapocs, pont, amit sosem tudsz majd kiirtani, sosem tudsz elvágni.
Az Életben létezel és a létben élsz.
És valahogy majd lesz.


Jól vagy rosszul, de lesz.
Vihetsz tovább haragot, könnyeket, nevetést, vihetsz bőröndöt, és válthatsz jegyet, de akárhova mennél, az élet a kezét nyújtja és az arcodba nevet.
Gyűlölöd és imádod, mert egymáséi vagytok, Te, meg az Élet.
Csak menj, menekülj, de ő a nyomodba szegődik, és ezt suttogja a füledbe - látlak! - és az Élet kirángat az ágyadból vasárnap este, majd egy következő vasárnap ismét visszataszít.
Az Élet ilyen. Szeretned kell, nem megtűrnöd - mert ha megtűröd, akkor csak vagy, mint a kilences busz két megálló közt a nyolcadik kerületben, a szakad bőrülésekkel, valahonnan elindulva, és valahova tartva.

De ha szereted, akkor élsz. Legalább.

Te döntesz. Csak te.


-----------------------------------------------

Pár héttel ezelőtt ezt Ronizanának pötyögtem be a harmadik viszki után, a Wesselényi utca egyik teraszán. Közben próbáltam nem felgyújtani magam a saját cigimmel, és örültem, hogy háh, végre rájöttem, hogy mi van.

Nem jöttem rá.

Még mindig ott vagyok, hogy fent meg lent meg fogalmam sincs, és egyszerre vagyok a magassarkús, lépcsőkön kopogó lány a szolid konttyal és a jellegzetes égővörös rúzzsal, és ugyanaz az Eszter vagyok, aki négy éve reggel kimászott Kapolcson a sátorból egy Michigan Universitys pulóverben, és Cili néni kocsmájának udvarán ünnepelte a bar micvóját. A bar micvóra most nem térnék ki.


Ebben fogok megkattanni. Nekem sosem elég, semmi sem. Kérdeztem a Wargicát is, hogy mondjon már valamit, mi is vagyok én, mit kéne tennem, csak egy szót, bármit, és ő leírta ezt: mértékletesség. És tényleg. Ezt kéne valahogyan belőni, mert egyszerre túl sok de túl kevés minden.


Én ezt az egészet nagyon máshogy képzeltem ám. Azt reméltem, normálisan megy majd. Hogy normális húszéves leszek, minden könnyen megy. Tudom, nagy hiba volt. De legalább reméltem, hogy nem is tudom, nem azt, hogy könnyű lesz, hanem mindezek, amikkel pusztítom magam - az elégedetlenség, a düh, a többet akarás, a szeretethiány, az intenzivitástól való függőség - ezek elmúlnak. Nem múltak el.


Szarul, de büszkén. Én mindig próbáltam vállalni magam, az összes trét, amit elkövettem. Egyszerre függtem mások véleményétől, és mikor megtudtam azt, tettem az egészre hatalmas ívben. Is-is. Az kell, ami nem lehet az enyém, és utálom azt, amim van. Egyik pillanatban alfa vagyok, utána ómega. Ez az egész skizofrénia velem jön majd? Végigkísér?


És az élet? Ilyen lesz? Hogy lesz, amit meg kellene majd bocsátanom, de nem tudok, és lesz, ami iszonyatosan fog fájni és évek óta hurcolom magammal és lesz, amit eldobok valamiért, amiről tudom, hogy nem kapom meg, de muszáj, hogy megpróbáljam? És direkt belemegyek dolgokba, tudom, hogy nem lesz jó, de egyszerűen nem bírom nem megtenni - ez az élet?



Az az élet, mikor viszont látom magam a Marie Claire Hungarynál, a fotófal előtt? Az az élet, mikor megnyitom a postaládámat, és ismeretlenek írnak, hogy szia, hogy vagy, jó, hogy vagy? Az az élet, amikor virágot kapok egy idegen fiútól az Ankertben, vagy szemből a Starbucksból áthoz valaki egy kávét, vagy amikor anyám elismerő sorait olvasom? És arra gondolok, hogy tényleg számtok, érek valamit, vagyok valaki? Valaki használható, talán becsülhető? Hogy talán van bennem jó?


Mi a szar ez az élet? Hogy van ez? Sosem fogok rájönni. Én nem vagyok az a rájövős típus. Én gyanakvó vagyok és bántó és nem veszek észre semmit sem, mert én mindig valahova a távolba nézek, kiszúrok egy pontot, és azt követem, fogalmam sincs, mi az. Én vagyok a macska, ami fut a lézer után.


És van ez az arcom. Azt hiszem, az elmúlt majdnem 21 év alatt egyetlen tizedmásodpercig jelent meg, mutatta meg magát, és Ronizana elkapta a pillanatot. Nézem a képet, valaki azt mondta, ilyen leszek harminc évesen. Valamiért úgy érzem, nem leszek sosem harminc, olyan valószínűtlen az egész, hogy én, tíz év múlva. Csak van ez az arc. Valahol belül van bennem valami, aminek ez az arca. Nekem. Tudni akarom, mi ez. Mi ez a titok. Vagy csak élnem kell, meg menni tovább? Aztán majd meglátom?