2013. szeptember 17., kedd

PILLANATOK;


Igazából pár napja kezdtem csak felfogni, milyen hatalmas dolog része is vagyok tulajdonképpen. Csütörtökön koccintottam magamra, a Masnira, az életemre - persze azonnal le is kopogtam mindent, mert valahol belül mélyen még mindig rettegek, hogy ez az egész nem létezik, és egy csapásra elmúlhat. Félek.


Van ez a mondás, hogy "if your dreams don't scare you - they aren't big enough" ---- azt hiszem, valami ilyesmi történik velem most. Soha nem gondoltam, hogy most itt tarthatok, és innen már csak feljebb van. De legalább végre elhiszem, hogy igen, lehet. Ez megtörtént. Akkor ennél több is történhet.


Persze azért még van pár bizonytalanság. De egyszerűen el kell hinnem, hogy bizony, ez megtörtént. Történik. Zajlik. Minden pillanat, minden mozzanat olyan, ami örökre megmarad majd. Ezek a napok és hetek lesznek azok, amikre majd nyolcvan évesen, a mopszommal az ölemben visszagondolok. És ez hihetetlenül jó érzés. Támogatnak, felkaroltak, biztatnak, lökdösnek, leszidnak, ha nem hiszek, és úgy érzem, sosem lesz elég időm arra, hogy mindezt vissza- vagy tovább adjam. Húsz éves vagyok, és az álmaim fele teljesült. És ez már egy olyan dolog, amit senki sem vehet el tőlem.


Amit érzek, az nem elégedettség. Amit érzek, az a meghatottság, a kis hitetlenség, a lelkesedés és az úristenúristenúristen-érzés. Ezek így együtt, összekapaszkodva jellemzik a napjaimat. Valahogyan így képzelem el egyébként később is. Hogy annyira szerencsés lehetek, hogy mást sem kell tennem, csak írni, és azt csinálni, amit szeretek, sőt, amibe szerelmes vagyok.


Egész életemben tiltakoztam mindaz ellen, ami vagyok. Nem akartam írni, mert anyám írt. Nem akartam tévézni, mert anyám tévézett. És most itt vagyok, hát mit ad Isten, blogger lettem, tényleg anyám lánya vagyok, és most már úgy fogom fel a dolgokat, hogy már nem félek, hogy esetleg valaki azt hiszi, az ő farvizén eveztem fel, sőt, büszke vagyok arra, hogy valakitől örökölhettem valamit, egy kis kitartást, és állhatatosságot. És mertem nagyot álmodni, Ahogyan ő is.


Most le kéne vonnom valami tanulságot, de nem fogok és nem is akarok. Összevissza vagyok, az életem is összevissza, és nem mindig tudom felfogni a szerencsémet. húsz vagyok, és itt vagyok. Van egy hétéves - októberben majd nyolc - személyes blogom, és a Masni főszerkesztője vagyok. Szerelemből csinálom az egészet. Az emberek megkérdezik tőlem, mit vegyenek fel, és hogyan viselkedjenek egy randin, és ha odajönnek hozzám az utcán, mindig meglepődöm. Számomra nem nagy dolog az egész, valahogy olyan természetes, mert mindig rugdostam másokat. De azért kicsit fura. És jól esik. Mostanában bekönnyezem tőle. Szerencsés vagyok. Hihetetlenül szerencsés.


Valahogy rendeződik minden. Túltettem magam azon, hogy vannak, akik bántanak, mert arra figyelek, aki szeret és aki támogat. A bakancslistámból eddig alig teljesül valami, dehát ez ilyen, van, ami összejön, más pedig nem. Arra kell figyelni, amit ajándékba kaptunk az élettől, nem pedig arra, amit elvettek tőlünk.


Hát megy az egész tovább. Lesz még, minden lesz még. Tudom, mert ismerem magam, ismerem az életem - most boldogság van, de lesznek még csókok, hisztik, parádék, ahogyan Anonim mondta egyszer. És lesz, mert én az a kusza fajta lány vagyok. Ez egyrészt átok, másrészt áldás. Valahogy így lett emgírva az egész, a magyar lány és az amerikai fiú egyetlen gyermekeként esélyem sincs arra a sokat emlegetett golden retrieverre és wagoner pluszra. Már nem bánom. Kezdek megbékélni magammal. Kezdem elfogadni az esztervirágságot.



Meglátjuk, meddig tart majd.


BSD













Nincsenek megjegyzések: