BUS STOPS

Sosem úgy szoktam leülni blogolni, hogy na, most akkor írok valami nagy okosságot, és megmondom a frankót. Egyszerűen azért, mert akárhányszor leülök posztot írni, megint ismétlem magam, és egyszerre van teli a fejem és üres iszonyúan. Úgy érzem magam, mint a hátára fordított katicabogár. Egyelőre még nem tudom, hogy tetszik-e, egyáltalán nem tudom eldönteni, mit kezdjek ezzel a változással.
Az egy dolog, hogy rajtam van a Be the change. De nem szeretem, mikor nem én változtatok, hanem a dolgok változtatnak engem. Amikor nem érzem, hogy beleszólhatok, megszabhatom, eltörölhetem és letagadhatom, akkor egy kicsit meghalok valahol. Senki sem szereti a rajta túlnövő dolgokat.



De mégis túlnő rajtunk néha az élet. Három éve még az érettségimre készültem (na jó, ez azt jelentette, hogy különböző helyeken kávéztam és fogalmam sem volt, mi akarok lenni, és csak úgy tengtem meg lengtem, és mindig dohányoztam valahol), és nem tudtam, hogy mi van, meg hogyan tovább.
Szóval a változás tényleg kell. Megerősít minket, előrébb tol, vesz el tőlünk és ad nekünk. Most levonhatnám nagyon okosan a konzekvenciát, hogy ez a mi életünk, amiben az egyetlen változást valóban a felszínre hulló eső jelenti, aztán mindig lesz valahogy, jönnek valakik, vagy mi megyünk el, szóval mondom, nem kell parázni.



Én annyi ajtót csuktam már be magam mögött. Annyiszor láttam a határban pirossal áthúzott városneveket. Annyiszor támasztottam már a homlokom más és más ablaküvegeknek. Számtalan hajnali fényt láttam elsuhanni és még többet jegyeztem meg. Rengeteg utazóval beszélgettem, és még több arcát tanulmányoztam. Annyiszor éreztem azt, hogy ez a város szeret engem és a magáénak tart, ha már én nem tartom őt a magaménak - aztán még többször éreztem azt, hogy gyűlöl engem, gyűlöl az aszfalt minden egyes négyzetcentijével, és bármit megtenne, csak még egyszer ne lépjek be ide.



Azt hiszem, van ez a kényszerem, hogy kiharcoljam másoktól, hogy azt mondják, fontos vagyok nekik. Aztán megkapom, amit akarok, és lelépek, mint a huzat, annyit sem mondok, hogy pá, csak viszek magammal mindent, fájdalmat, nevetést, emléket, a fejemben visszhangzó párbeszédeket, print screeneket, és a felismerést, hogy megint elszúrtam, és a perverz megnyugvást, hogy lehet, hogy megint elszúrtam, de legalább nem változott semmi, és én irányítottam, miközben elszúrtam. Ülj le, Meyer, ötös.



Könnyebb újra meg újra megcsinálni a faszságokat, mint kihagyni a már ismerős ziccereket. A megszokás hajszol bele minket az újabb és az újabb hibákba. Egyszerűen tudjuk, hogy rossz, de megszoktuk, hogy játszmázunk, sarkon fordulunk, képtelen dolgokat teszünk. Mert ez biztonságos. Mert ha egyedül halunk is meg, legalább úgy, ahogyan mi akartuk. Akartuk? Megszoktuk.



Nem így akarom. Nem így akarom már. Akármennyire is egyszerű és kiszámítható és boldogan ismerős lenne, nem akarom később ezt mondani. Szégyellném nyolcvan évesen, mikor megkérdeznék, hogy miért vagy egyedül? És akkor azt kéne mondanom, hogy magam miatt? Mert mindenkit elmarok és megbánok, csak hogy az a tetű kis valami, amit büszkeségnek hívok, meglegyen? És mikor lettem ilyen? Ilyen elviselhetetlen, ilyen nem is tudom, düh által hajtott, folyamatosan robbanásra képes valami? Ki tette, kivel tettem, kitől kaptam, mikor lett és miért lett és hol lett?



Az is egy változás volt. A mostani legalább, annak ellenére, hogy impotensnek érzem magam tőle és meglep és kicsit felháborít, muszáj bevallanom, hogy valahol tetszik. Valamennyire. Kicsit. Nagyon. Talán.



Nem akarok biztosítékot. Nem akarok betonba öntött szavakat. Azt az érzést akarom, mikor fent állok este a Várban, és nézem a fényeket, és végtelennek érzem magam. Azt az érzést akarom, mikor úgy hagyom el a pirossal áthúzott városneveket, hogy a következő nekem örül és engem köszönt. Azt az érzést akarom, amikor bemész a hidegből a meleg szobába, és bekönnyezik a szemed, és fahéjillat van, amit utálsz, de az is jó, mert jó helyen vagy.
Valahogy már érzem. Mindig, amikor elindulok lefelé ezen a budai utcán, vagy átmegyek valamelyik hídon a busszal, és arra gondolok, hogy hihetetlenül, nagyon, eszméletetlenül szerencsés vagyok.



Mert akármekkora megalomán, hisztériázó drámakirálynő vagyok, akármekkora egóval és bipolaritással, én legalább át tudom billenteni magam. És  ez számít, én meg tudom győzni magam, hogy ez most jó lesz, és másokat is meg tudok győzni róla. A hitem ragadós. Most ebben hiszek. Magamban. Meg a változásban.