Szenvedély. Azt hiszem, ez jellemző az egész életemre, talán húsz év után már tényleg hitelesen meg tudom fogalmazni ennek a valaminek a nevét, ami hajt előre engem, ezer meg ezer irányba, okba, lelkesedésbe, jó- és rossz lépésbe, nevetésbe, emberekbe, élménybe, emlékbe. Szenvedély.
A Meyer Eszter-Virág féle szenvedély társul az akarattal és valami eszméletlen mértékű hülyeséggel is.
Én nem olyan vagyok, mint azok az emberek, akik felmásznak a hídpárkányra, és ott hezitálnak.
Én olyan vagyok, mint azok, akik csak úgy séta közben, egy hirtelen ötlettől vezérelve felmásznak a párkányra és levetik magukat. Mert nekem kell. Minden kell, azonnal kell, szerelemből kell.
Szenvedélyből kell.
Igaza volt a Nórinak, össze vagyunk kötve. Mindenki benne van ebben a hatalmas hálóban, a szálak pedig összefutnak, talán néha érzed is valahol, hogy én megmozdulok, nem akarod tudni, de ott vagyok. Sokkal nehezebb nem észrevenned engem és elfordítanod a fejem, mint meglátni.
De én ott leszek, egy elmosódó folt a perifériádon, az leszek. Egymásba ütközünk majd, akinek kilököd a kávét a kezéből, az leszek én. Aki a pultnál mögötted kéri a fröccsét, az leszek én. Aki az utcán meggyújtja a cigarettád - más kezét látod majd, de az én leszek.
Mások életében sokkal inkább ott vagyok, mint a sajátoméban. Ez nagyon zártosztályosan hangzik, de tényleg így van. Én ott vagyok és lökdösök és biztatok és ráförmedek és lelket tartok - engem viszont nagyon kevesen lökdösnek, kevesen förmednek rám és biztatnak. Általában sértésnek is veszem, a gyengeség jelének tartom. Tartottam. Már nem. Szükségem van másokra.
Én ott vagyok most, ahol sosem gondoltam volna. Kétpólusú az életem. Az egyik oldalról korábban álmodni sem mertem - de eközben én pofázom, hogy merjünk nagyot álmodni, úgyhogy igen, ennél még többet akarok. Nem azért, mert nekem ez járna. Azért, mert mindenkinek járna.
Ez az élmény. Ahogyan látod azokat a dolgokat beteljesülni, amiket kívántál anno, legyen az bármi - mindenkinek jár, hogy lássa, tényleg működik a hit.
Ebben az országban - és ha tényleg mindennek vége, akkor máshol is -, olyan menő dolog embereket fikázni. Mi nem tudunk örülni egymás sikerének. Mindenki azt nézi, hogy másnak mije van, és idegeli azon magát, hogy neki mije nincs, ahelyett, hogy az egymás lehúzásába fektetett energiát a saját életébe fektetné bele. Ezt elsősorban azoknak üzenem, akik névtelenül írogatnak nekem minősíthetetlen stílusban.
Én az arcomat és a nevemet adtam a bloghoz, mindkettőhöz. A Masnihoz is, ehhez is.
Innentől fogva, ha Ti majd megtiszteltek engem azzal, hogy névvel írjátok a kritikát - és itt most nem az olyanokra gondolok, hogy "szerintem kövér vagy" -, akkor reagálok. Addig nem.
Könnyű másokat szidni. Könnyű másokat utálni, sokkal nehezebb, mint elismerni, én tudom.
De a kölcsönös tisztelet sokkal egyszerűbb. Csak mondom. Én nem félek tőletek. Nem belőletek merítek, hanem azokból, akik szeretnek. Akik odajönnek hozzám mondjuk a DM-ben, és elmondják, hogy figyelj, köszönöm, hogy azt teszed, amit teszel. A pozitív dolgokból kell meríteni.
Egy életem van, nekem is, és nektek is. Ti döntitek el, hogy kire pazaroljátok.
Én az enyémet - ha megbocsátjátok - magamra fogom.
Szenvedély. Visz tovább. Sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése