... és szépen lassan elfelejtjük értékelni a dolgokat. Megszokjuk, hogy a másik minden éjszaka ott lélegzik mellettünk az ágyban. Megszokjuk az ujjaink köré fonódó ujjakat, a reggeli két darab kávés csészét az ablakon. Megszokjuk az üzeneteket, a találkozásokat, megszokjuk a mellettünk lévő testet. Megszokjuk az érintéseket, kitapossuk az életünket, hogy a másik is beleférjen - és onnantól kezdve természetes lesz a másik létezése, majd pedig lassan elengedhetetlenné és nélkülözhetetlenné válik. Részünk lesz a lelkünk egyik darabja, elengedhetetlen kellék éjféltől éjfélig. Lassan elfelejtünk majd egyedül élni és létezni, hiszen az egyedüllét csak egy átmeneti állapot lesz, olyan pillanat, mikor a másik fizikailag nincs jelen. Megszokjuk, betörjük, hozzánk simul, és hozzá simulunk. Természetes lesz - és minél mindennapibb lesz a tudat, hogy a másikkal szimbiózisban létezünk és élünk, annál nagyobbat fogunk esni, ha kiszakítanak minket ebből az állapotból, és magzatpózban remegve ébreszt fel minket a hideg valóság.
Mert nem becsüljük meg azt, amink van. Amint a miénk lesz, elfelejtjük, mennyit harcoltunk és dolgoztunk érte, hiszen a szarból könnyű a jóba szokni. Nem fogunk emlékezni arra, hogy a másik mennyire jelentős és milyen fontos, és arra sem, hogy mennyire azt akartuk, hogy velünk legyen, mennyire akartuk őt, és a kettőnkből fakadó "mi"-t. Egyszerűen eltűnik az agyunkból a küzdés.
És ha már itt tartunk, annyi mindent nem értékelünk, amit kellene. Hogy van hol élnünk, vannak emberek, akikbe kapaszkodhatunk, hogy rengeteg lehetőségünk van, csak nyitott szemmel kell járni. Fogalmunk sincs arról, hogy ajándékba kaptuk az életünket, hogy kivételes véletlenek sorozatának köszönhetően vagyunk itt, egy "ha"-k ból felépített vár tetején ülünk. Mert ha nem találkoznak a szüleim... Ha nem történik ez... Ha tizennégy évesen nem megyek drámaira... Ha utána nem történik velem ez... - mindezekbe bele sem gondolunk, mert természetes, magától értetődő dolog, hogy mi vagyunk. Hogy vannak ruháink és van laptopunk és van anyukánk meg apukánk és van család és van minden. Belegondoltunk már valaha, hogy mennyit tettek értünk a szüleink? Csak akkor fogjuk majd tudni, ha mi is szülők leszünk, anyák vagy apák.
Az életed, a barátaid, a holmijaid, a szép pillanatokat, a sikereket, a kudarcokat, az esős nyári délutánokat, a karácsonyi fényeket, a szerelmes leveleket, az utazásokat, a gondolatokat, amik megszületnek benned, az érzéseidet - mindent ajándékba kaptál, te hülye. Hatalmas kincset, hatalmas lehetőséget arra, hogy azt csináld, amit kötelező tenned itt a földön: boldognak lenni.
A boldogság nem elszánás kérdése. Az, hogy képesek vagyunk rá, emel minket mások fölé, hiszen ez egy olyan dolog, amivel csak mi rendelkezünk. Úgyhogy ideje élni vele. Mert minden egyes nap - a ma, a tegnap és a holnap, a jövő hét hétfő és a jűlius tizenhatodika, kedd - mind-mind újabb lehetőség arra, hogy boldogok legyünk. Minden nap ajándék. Minden nap újrakezdés.
És az már rajtad múlik, hogy kihasználod-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése