AZ OTTHON...?

Igazán szomorú, de közel két év után most először éreztem majdnem teljesen otthonomnak Budapestet. A helyzetet kissé ironikussá teszi, hogy ez a 979-es éjszakai buszon történt, a Kodály-köröndön, ahol életemben maximum tíz alkalommal sétálhattam el, ráadásul a velem szemben ülő fiatalember elaludt és hangosan horkolt és álmában öklendezett. De valamiért - homlokomat a retkes ablaküvegnek támasztva, melyen át a kilátás erősen emlékeztetett valami Kansasi mocsaras területre, már ha ott van ilyen -, valamiért azt éreztem, hogy otthon vagyok.



Másoknak olyan természetes, hogy van valahol egy hely, ahol biztonságban lehetnek, nincsenek szörnyek a szekrényben, a plüssmackók megvárnak a bevetett ágyon, és a függöny színét ők választották ki.
Én mindig kicsit hajléktalannak érzem magam mindenhol. Pláne mióta elköltöztem otthonról, és szobám sincs már, azóta még gyökértelenebb vagyok. A szörnyek a szekrényből jöttek velem, és különben sem plüssmackóval alszom, hanem elefánttal és békával, és a függönyöm tipikus nagymamás csipkecsoda, ugrándozó margarétákkal, meg ilyenekkel.


Azon is gondolkodtam már, hogy mi miatt otthon az otthon. Mi tesszük azzá, vagy előttünk teszi valaki, vagy vannak már eleve létező otthonok, amikbe csak beköltözünk, és boldogok vagyunk? Mint az instant leves, a nagy része már meg van, nekünk csak élvezni kell?
Van erre egy ilyen divatos, jól csengő szó, hogy világpolgár. Valószínűleg annak tűnhetek a kis útleveleimmel meg állampolgárságaimmal, meg hogy a harmadik városomban élek, és én csak úgy ténfergek fel meg alá és még stoppolok is nagy bátran, ha kell. Volt olyan, aki azt mondta, kimondhatatlanul irigyel ezért. Egyébként ő is világpolgározott le.
Megkérdeztem, hogy neki milyen élete van? Mondta, hogy van egy hajópadlós szobája, egy franciaággyal középen, meg egy ablakpárkánya kis mütyürkékkel, és az anyukája reggelenként főz neki kakaót.
Mondtam, hogy adok a szobáért két útlevelet, az ablakpárkányért meg öt stoppolást. A kakaó nem kell, azt utálom.


És az is eszembe jutott már nem egyszer, hogy valószínűleg ez az egész a véremben van. Nyemcsok-Meyer lány vagyok -- ez is egyébként annyira olyan, sosem hallottam azt, hogy én lennék a "Meyer-lány", pedig állítólag nálunk vidéken szeretik mondogatni a népek --, és örök mozgásra vagyok kárhoztatva, és van otthonom, csak nem ismerem fel, vagy lesz, de elszúrom, vagy csak nyolcvanévesen jövök rá, hogy a szörnyek a szekrényben tényleg az otthont jelentik.
Szeptemberben lehet, hogy megint tovább állok. Rettegek tőle, és nem akarok elmenni, a másik felem pedig azt mondja a húzódozó egyiknek, hogy dehát Meyer, húsz éves vagy, ilyenkor még lehet menni.
Csakhogy nem akarok elmenni. És ez érdekes.



Talán néha tényleg el kell mennünk, hogy vissza akarjunk jönni? Igaz ez a minden második romantikus filmben elhangzó, mainstream szar szöveg? És ahogy leszáll a gépem Londonban, rá fogok jönni, hogy van valahol, mégis egy otthon? Hogy annak ellenére, hogy nálam lesz az elefánt meg a béka, annak ellenére lesz valahol egy otthon?


Ami hazavár engem?