MEYER MEG A STAY STRONG

Azt hittem, ha azt mondogatom, mennyire üerbrutáldurván szuperkemény vagyok, majd az leszek.
Aztán beszoptam, mert a környezetem elhitte, én meg tudtam az igazságot.


Most valahogy máshogy van. És nem a lassan kikopó felirat miatt a bal csuklómon; nem azért, mert a saját szememben vagyok egyik nap kis senki, másnap meg különleges; ezek a változók ugyanúgy hozzájárulnak az életemhez, mint a hullámzás, a bizonytalanság. Néha úgy érzem magam, mint amikor uszodában nem ér le a lábam a medence aljára és pánikba esem; másnap meg mintha betonon futnék mezítláb és érezném, hogy süt le rám a Nap.
A dolgok, az emberek kikezdenek, de nem szabad ezzel foglalkozni.
Azt kell számon kérni magunktól, ami fontos. Fontos az írás, a tejeskávé, a nevetés, az a maréknyi ember, fontos a zene, a gondolkodás, a jelen és a jövő.
Nem szabad hagyni, hogy a múltunk tönkretegye a jövőt.
The best is yet to come.


A legjobb még csak most jön.


Érdekes az egész, azzal fordítottan arányosan, hogy egyre több támogató levelet kapok - szinte minden nap, és én nagyon, nagyon köszönöm Nektek -, nos, azzal együtt valahogy egyre jelentéktelenebbnek gondolom, amit csinálok. Már azt sem tudom behatárolni, hogy kinek, minek, miért, miről, hogyan történik ez, és azt hiszem, ez így a jó. Ha elkezd az egész célzottá válni, akkor már nem lesz ugyanaz.

Eső. Szél. Körfolyosó, Budapest, Reserved, Nóri, ma meg a fotózás.
Abban a pillanatban, ahogy megfordul a fejemben, hogy szépen csendben kilépek az életemből, behúzom az ajtót magam után, seszia, sepá, az életem a grabancomnál fogva visszaránt.
Nem hagyhatsz itt mindent, Meyer.
Semmit sem hagyhatsz itt.


És nem is fogok.