AZ EPERJES BENJÁMIN UTCA

képzeletemben gyakran megjelenik az eperjes benjámin utca. nem tudom, létezett-e, de úgy képzelem, az a bizonyos mellszobros ház eperjes benjámin arcával olyasmi lehetett, mint a mi oroszlános-kovácsoltvas korlátos körfolyosós gangunk. magad sem vagy semmi, tsupántsak annyi, mennyit népedért teszel - mondta szabó magda és mondta eperjes benjámin. és eszembe jut az utcakém is, aki nem megy férjhez sosem. mindenki valakije, de mégis mindenki senkije. utcakém.


és egyre jobban hiányzik szeged is, noha tizennégy évesen már mást tekintettem otthonomnak. de hiányzik a hangulatos kis pályaudvar a padokkal, a sosem működő mozgólépcsővel, a tisza-part, a széchenyi tér, a tök apró és jelentéktelen részletei az életnek. emberek ezrei fordulnak meg rajtuk naponta, és senki sem tudja, hogy van valahol a fővárosban egy lány, ki a tejeskávéja fölött kinéz a körfolyosós gangra, és nem a szembeszomszéd ajtaját látja és a kertet az udvaron, hanem a fényeket a tisza felett, a laposon lobogó tábortüzeket, a nyári éjszakák illatát. az én eperjes benjámin utcámat.


furcsa dolog az otthon. azt sem tudjuk pontosan, mi az - otthon az ahol a család van? és ha a család elköltözik, az otthon a régi hely, ahol felnőttél, vagy az új? lehet valakinek több otthona? otthon alatt a várost értjük? az országot? kelet-európát? otthon a római körúti lakás, aminek az ablakából belátom egész szegedet? vagy faludi györgy otthona az otthon? a haza, amiből kiérvén fellélegzik az ember?
otthon az a hely, ahol a nem túl szoros kötelékű családtagok, akik idegennek tekintik egymást, teljesen véletlenül falkába verődnek? vagy ott van az otthon, ahol a szeretteid vannak? és ez mindig azonos a családdal?


olyan leszek, mint az apám? aki túrahátizsákokban cipeli az életét, és az útleveléből kiesnek a pótlapok? vagy olyan, mint az anyám - elrévedő-zöld szemű, aki mikor kinéz a tetőablakon szegeden, a szívével látja a tájat? és milyen vagyok?
én nem bírok visszamenni a régi helyekre. hajt a nyughatatlanságom, és amikor leérek, arra gondolok, oké, ez megvolt, most tovább! el, el valamerre, ahol senki nem lát, vagy éppen mindenki, stoppal vagy vonattal vagy húzom magam után a bőröndöt a töltésen...


és kisétálok a szegedi vonatpályaudvar elé. lehúzom a bőröndöt a feljáróról, óvatosan lecsukom a tetejét, a lábamhoz támasztom, mert a görgők már tropára mentek, a támasztékot meg ezer kilométerrel és egy évvel ezelőtt elveszítettem.
bal lábammal megtámasztom a táskám, előtúrom belőle a cigarettát; jobbommal lángot teremtek, leslukkolom a füstöt, és félig lehunyt pilláim alól megnézem a várost.


ahonnan jöttem. ahova mindig visszamegyek majd.
otthonoktól, emberektől, évektől függetlenül.