JUST CAN'T GET ENOUGH
játszani a tűzzel, azt hiszem, tényleg ez a kedvencem. feszegetem azokat a határokat, mint az ötéves, akinek megmondták, hogy ne dugdossa anya hajtűit a konnektorba, de egyszerűen nem bírja ki, és muszáj, muszáj megtennie. néha lehiggadóban vagyok, utána pedig megint szétfeszít az egész. imádom. gyűlölöm.


húszéves-szindrómád van, mondta nekem ma marton krisztián, és hát nem tudom.
furcsa valakivel találkozni, aki már tizennégy éves koromban is ismert engem.
azóta lenőtt az akkor még egyenes frufrum, nem hordok fekete-fehér kockás kertésznadrágot, sem saját kezűleg lilára festett tornacsukát, és nem vagyok könyékig felékszerezve karkötőkkel.
nemsokára diplomázom, van egy fél divat- és életmódblogom, sikerült leérettségiznem matekból, és soha nem húznék fel kertésznadrágot. pláne nem kockásat.
azért változatlanul úgy gondolom, hogy a one tree hill szar.


szóval húszéves-szindrómám van, bármit is takarjon ez. azt hiszem, igazából izmusok és szindrómák és fóbiák és fétisek titkos tárháza lehetek, mert az biztos, hogy nem vagyok normális, akármennyire is szeretnék az lenni. nem a kockás kertésznadrágtól függ meg az egyenes frufrutól meg a one tree hillről alkotott véleménytől. nem mondom, nem áll szarul, elsőre észre sem veszed.
csak később. amikor már én is.


szeretek végignyújtózni az ágyon, úgy, hogy minden csontom ropogjon. három kanál cukorral iszom a kávét. akkor is megkavarom, ha már nincs mit benne kavarni. szeretem a kiskanalat. kiskanál-kleptomániám van, azt hiszem. van egy magyarország alakú világosabb folt a lábfejemen. a szomszédaim hangosan szexelnek. nincsenek karizmaim. félek a sötétben. macskabuzi vagyok. állítólag fáradtan kifejezetten kedvesen tudok viselkedni. és imádom a pillanatot, mielőtt a kezemre csapnak.


megint a konnektor. megint a hajtű. megint a kísértés - mi már jóban vagyunk, igaz? -, megint kezdődik az egész elölről.


tényleg húszéves-szindrómám van.