igazából sosem gondolkodtam el azon, hogy anyám vagy apám lánya vagyok-e inkább, csak amikor hegy megkérdezte tőlem, hogy kire hasonlítok. azt hiszem, olyan szinten a keverékük vagyok, mintha nem is az övék lennék. mindkettőre hasonlítok egyszerre, de egyikük sem vagyok igazán; amikor anyám mellett állok, akkor tisztára olyan vagyok, mint ő, csak szőkébben és élesebben; mikor apám mellett állok, akkor rá hasonlítok, akkor épp apám lánya vagyok, csak fehérebben és elmosódottabban. én nem tudom részekre bontani magam, hogy ezt tőle örököltem, ez a mozdulat meg tisztára az övé, mert egyikőjüket sem ismerem igazán. azt hiszem, az a közös bennünk, hogy mindhárman a saját utunkat járjuk. egyedül, mint a kóbor macskák.


azért néha észre lehet venni valamit. a szemöldököm íve például az anyámé; az orrom oldalról az övé, szemből apámé. a szám egyiküké sem. ezeket a dolgokat sem én látom, hanem tudom; tudom, hogy a térdem például pont olyan, mint az apámé, ezt tizennégy évesen vettem észre, mikor törökországban nyaraltunk. a mutatóujjamat az anyukámtól örököltem, a mutatóujjaimon más formájúak a körmök. ennyi. ennyit tudok felmutatni a tökéletes szüleimből. mintha nem is az övék lennék.


igazából sosem tűnt fel, mennyire nem hasonlítok rájuk, és ez most annyira fura. állítólag úgy nézek ki, mint a fiatal nancy, aki egy egyetemi bulin lehordta john meyert, mert az egész nyáron hülyítette a barátnőjét. így ismerkedett meg a nagymamám és a nagypapám. azt hiszem, a mások leugatására való hajlam tényleg bujkálhat bennem. egy kissé.


bár folyamatosan azzal jövök, hogy nem kellene megbánnunk semmit sem, azért vannak dolgok, amik basszák a csőröm. egy plusz pohár vodka, rossz személynek, rossz időben, rosszul kifejezett mondatok, elhamarkodott kijelentések, elküldött üzenetek. utólag egyébként a legkönnyebb okosnak lenni, meg megállapítani a tutit, élesben sajnos gyakorlatilag soha nem megy.
szóval bánom, hogy egyikőjüket sem kérdeztem meg. ahogyan azt sem, hogy a magukénak tartanak-e engem? uramisten, az apám pedagógus, és én még az emberekhez sem értek. valószínűleg nagy mázlim van, hogy nem jártam amerikai gimibe, mert akkor én lettem volna a kelet-európai lúzer, providence borisz pelkovszkija, vagy a pompomlányok vezetője, és őszintén szólva, nem tudom, melyik lenne a rosszabb, hagyni, hogy megalázzanak, vagy megalázni másokat.


és azt sem tudom, meyer-lány vagy nyemcsok-lány vagyok-e. nekem ez igenis fontos. és ki kellett volna derítenem, hogy van-e még valaki a családban, aki olyan, mint én. egy másik gyertyaviaszkapirgáló, kanállopkodó nyomorult. akkor legalább egy kicsit könnyebb kenne. azt hiszem.