ha most letennének elém egy papírt, és azt mondanák, hogy na, fiam, írd le, hogy mi van, akkor sajnálatos módon, életemben talán először - a biológia- kémia- és matekdogákon kívül - nem tudnék semmit sem írni arra a lapra. modjuk azt biztosan le tudnám írni, hogy hogy hívnak. a tizenkét év iskola egyszerűen beleneveli az emberbe, hogy ahogyan meglát egy papírt, már vésse is fel a jobb felső sarokba a nevet meg az osztályt. negyedik dé. televíziós műsorkészítő szak, második évfolyam. hát így valahogy.
valószínűleg lassan letekerném a töltőtollam kupakját. töltőtollal írok, mégpedig ugyanazzal a rózsaszín, megkopott jordi labanda-darabbal, amit hatodikban kaptam. imádom a színes patronokat, a kedvencem a türkizkék, vagy mi is ez. és szeretem, ahogyan írás közben világosodik a színe. csak az a baj a töltőtollal, hogy így még olvashatatlanabb az egész, amit lefirkálnék. de nem tudom, mit firkáljak.


egyébként a kedvenc szavam leírva a passion. elég furcsa, mert nincs benne g-betű, pedig imádom a g-betűket. passion. szenvedély. faszom.
azt hiszem, először leírnám, hogy a nevem meyer eszter-virág. talán a nevem az, amit a legtöbbször leírtam életemben, de az biztos, hogy a nevem az, amit a legtöbbször betűztem már le. aztán kiderül,  hogy hogy hívják a szüleimet, és akkor már odaadják nekem a hivatalos papírt, vagy egy cetlit, hogy most akkor szépen írjam le én, jól olvashatóan, nagy betűkkel. és azt sem szokták elhinni, hogy amerikai vagyok. ezt utálom a legjobban egyébként, bizonygatni, hogy de igen, meg győzködni az embereket, hogy a szempillám tényleg a sajátom, ha már a hajam nem. mindegy, lényegtelen. szóval nem szokták tudni leírni a nevem. kiejteni meg pláne. azt hiszem, én sem tudnám.


csomószor eszembe jut anya egyik könyvéből, hogy megosztott vagyok, akár az óra. arra gondoltam, mikor először olvastam, hogy mekkora szar ez, aztán egyre többször hallom. nem tudom, miért, azt sem, hogy én megosztott lennék-e. őszintén szólva fingom nincs még mindig, hogy ki vagyok. legalább azt tudom, hogy mit akarok. biztonságot. azt akarom, hogy olyan családom legyen, mint a filmekben, amiket utálok. hogy meg tudjak bízni az emberekben, akikhez állítólag a legközelebb állok, és hogy némi érdeklődést színleljenek legalább néha. hogy baszki - vagy baszki nélkül -, felhívjanak legalább hetente egyszer, hogy mi van velem. hogy ötszáz kilométerre laksz, vagy mennyire - jut eszembe, földrajzból is rendkívül gyenge vagyok -, és megkérdezzék, hogy hogy érzem magam. hogy tudják, hogy huszadik éve utálom a rizst, nem eszem meg a tökfőzeléket, és szeretem a rakott krumplit. hogy legyenek kiskori fotóim bekeretezve a tévé tetején. hogy legyenek kiskori fotóim bekeretezve akárhol. 


hogy magyarázat kapjak egy csomó mindenre. hogy megtudjam, hogy miért nem voltam elég jó, és másnak miért vagyok túl jó, hogy magamnak miért nem vagyok jó, hogy miért gondolom az egyik pillanatban ezt, a másikban meg azt. hogy miért érzem néha azt, hogy kurva jó dolgom van, máskor meg hogy kurva szar. egyensúlyoznom kellene a kétpólusú világom közt, összeszednem magam. utálom, mikor a névtelen megmondóemberek a masniaskon jönnek azzal, hogy régen mennyire egyedi voltam, meg szép és jó. igen, az voltam, tizenhat évesen, amikor még elhittem, hogy az élet olyan, hogy egy bőrönddel kisétálsz belé, és onnantól kezdve menni fog az egész. ugyanmár, rézvörös hajam volt, azt hittem, majd bárénekes leszek, vagy mi, vagy legalábbis valami, amiről most már tudom, hogy biztosan nem leszek. és el kell fogadni azt is, aki most vagyok, a mostani esztert is, aki nem tudja elengedni magát és nem tud támaszkodni, és igen, hajlamos elmarni másokat. hát, szar ügy. de én szeretem valahol ezt a mostani esztert is, még ha nektek nem elég jó.


én tudom, milyennek látnak kívülről mások, és tudom, hogy nem csipáznám magam én sem. de szerencsére azt is tudom, hogy helytelen - igen, helytelen, ez a legtalálóbb szó rá - megítélni valakit abból, hogy hallod egy elejtett mondatát. hogy nem tetszik, hogy már nem olyan, mint négy évvel ezelőtt. vagy csak a pofája szimplán nem tetszik. vagy a blogja nem tetszik, mert milyen gáz már, hogy a saját blogját magáról írja. úristen.
még szerencse, hogy vannak olyanok, akik veszik a fáradságot, és hajlandóak felülírni az előítéleteiket. igazából ez a fontos. aztán meglesz a saját út is, meg a felnövés. remélem, szilágyi tanár úrnak lesz igaza.


szóval ezt írtam a papírra.