azt hiszem, nincs pontosan meghatározva, mikor kezdünk el valójában élni. szakaszosan élünk, a pillanatokban - amikor találunk egy olyan kocsmát, ahol kényelmesek a székek, finom a fröccs, egy szép épületet az andrássyn, amikor érzünk egy régen elfelejtett illatot, amitől időutazni kezdünk.
élünk, amikor először fogjuk meg a másik kezét, élünk, amikor azokkal vagyunk, akik együtt morzsolódnak velünk. élünk, amikor a kapolcsi hajnalban pulóverbe burkolózva egyik kezünkben lángossal, másikban mészivel masszívan leintünk egy autót.
élünk a márciusi reggeleken - lassan egy éve - warga krisztinával. az esős estéken, amikor a macska dorombolásától zsibbad a lábunk, a vízcseppek kopognak az ablakon, és mi fejes endre könyveivel bevackoljuk magunkat a foylton szétcsúszó kanapéra.
és éltet a bruschetta és a heineken. éltet budapest, szeged, szentes, a hátam mögötti táj, a hegyek, az alföld, az évek, a terney béla kollégium, a húzós bőröndök, megmaradt mondatok - "maga nem tudja, mi a jó!" - a kémia- és a matek pótvizsga.
éltet a fájdalom. "én nem tudok együtt lenni veled" - mondta ábel, és talán furcsa, de az jutott először eszembe, mennyire igaza van, hogy én sem tudok együtt lenni magammal. ő hogyan tudna...?
a hibák, a csalódottság, minden éltet.
megöl az unalom. a vörös rózsa, kétségbe esem a romantikus filmektől és a szerelmes számoktól.
nem szeretem, ha vizes a kezem, még mindig nem tudok rendesen kenyeret vágni, meggondolatlan vagyok, sértő, arrogáns, a semmire fel vagyok én olyan nagyon büszke lélek.
van macskám, klimtes zenedobozom, magányos vagyok, lusta, hanyag.
szánalmasságom felszínességem tetézi, igen, néha az is vagyok, és ami a legszomorúbb - hogy majdnem húsz év kellett ahhoz, hogy hogy rájöjjek, meg kell tanulnom egyedül lenni.
hogyha nem fog meg igazán senki, nem lehetek együtt valakivel, csak mert félek az egyedülléttől.
mint a vénkisasszonyok a molyrágta viaszcseresznyés szalmakalapjaikat, úgy szorítottam mindig magamhoz valakit - csak ne legyünk ketten, a magány meg én.
én most növök. most tanulok türelmet, megértést, toleranciát. most tanulok fájni, most tanulok felelni azokért, amiket megtettem és nem tettem, amiket kimondtam és elmulasztottam kimondani. most tartom a hátam néhány régi őszintétlenségemért, most gondolok bele és fogom fel valójában, mit szúrtam el nagyon. most jövök rá, hogy tényleg nem kellett volna.
hogy figyelnem kellett volna. magamra és másokra. hogy mások is vannak a világon, nem csak én.
anna franknak a második világháború kellett ehhez, és két évi bujkálás a hátsó traktusban. tizenhat volt, mikor tényleg felnőtt. abban az évben meghalt.
nincs több takarózás. kilóg már a lábam alóla, és nem akarom még jobban összehúzni magam. nem akarok nem gondolni dolgokra - gondolni kell rájuk. szégyenkezni a szégyellnivalóért. örülni annak, ami van.
tizenkilenc éves vagyok, tíz hónapos, huszonhárom napos, három és fél órás.
a hajam copfban, bakancs van rajtam cicanadrággal, tengericsillagos gyűrűvel, szürke pulóverrel.
a számon vörös rúzs.
és most el kell tennem magam - leírnom, hogy emlékezzek erre a pillanat és a rádöbbenés konzerválta állapotomra, amikor rájövök, hogy mennyire, de mennyire kék és egyértelmű minden.
már nincs olyan sok nyár... !
