bourbon and soda

tényleg nem azért nem írok, mert egy utolsó hanyag disznó vagyok (jó, mondjuk ez tök igaz), hanem mert a laptopom és/vagy a töltője tönkrement, következésképpen nem tudom bekapcsolni a gépem. kellemetlen.


igazából még mindig nem tudom eldönteni, hogy utáljam-e vagy szeressem a karácsonyt. a télből már elegem van, én megelégednék azzal a kellemes 10-25 fok közötti állapottal, némi szitáló esővel, a londoni illatok és időjárás nekem teljesen megfelelne.
télen van a születésnapom is. ennek ellenére mélységesen gyűlölöm a januárt, főleg a legelejét, utálom a februárt is, mert vagy fagy van, vagy latyak, a kedves házmesterbácsink még mindig rendíthetetlenül sózza az utat, és ezt is utálom. szerencsére budapest belvárosa következetesen taszítja a havat.


elsején - anyukám születésnapján ráadásul - megyek szalagavatóra. a mi avatottjaink szalagavatójára. érdekes, hogy nem egészen két évvel ezelőtt - a miénk december tizenkettedikén volt - még mennyire más ember voltam. fogalmam sem volt, mit akarok - még annyira sem, mint most - szobrász barátom volt, ráadásul leszakadt a menyasszonyi ruhám abroncsa keringő közben. így tűzték fel nekem a szalagot, egy fél nyelvvizsgával a hátam mögött, így léptem ki a sportcsarnok közepére, miután mondták a nevem. nem tudtam, hogy egy hónap múlva felütöm három helyen a továbbtanulási könyvet, és arra fogok gondolni, hogy ugyan, mi keresnivalónk van itt, és ugyan, milyen jövőm lesz nekem ebben az országban, és milyen jövője lesz az én generációmnak. azt sem tudtam, hogy hamarosan, egy nem is messzi, március 28-i napon előadjuk utolsó darabunkat, a 12. d tragédiáját, hogy lucifer sorait örökre megjegyzem, ahogyan azt is, hogyan zúgott fel nekünk az utolsó tapsunk, az utolsó, egy osztályként élő kis közösségünknek szánt taps, és hogyan sötétedtek el utoljára a reflektorok. és utoljára maradtunk ott a sötétben.


az ember úgy szeretne visszamenni a múltja helyszíneire, hogy egyik karján brad pitt, a másikban meg minimum egy oscar vagy egy pulitzer. természetesen olyan külsővel, mint a kócos a szupermodellé a tengerparti szélben, olyan ruhában, amit valószínűleg sosem tudna kifizetni egész hátralévő életében... na, valahogy így.


az én oldalamon mészike lesz (és tudod mit, brad, sosem cserélném el rád) mert sanszos, hogy nem fogok tudni menni a cipőmben, na meg kicsit mozgáskorlátozott leszek az új tetoválásom miatt. pulitzerről szó sincs, az oscar egyenesen kacagtató feltételezés, a kócos szupermodell-formát ha megszakadnék, sem tudnám produkálni, ruhám sincs... de majd lesz valahogy. ahogyan mindig szokott. csak most kihagynám a kevertet.


szóval nem kell megijedni, a hol nyomorblog-hol nem nyomorblog folytatódik. töretlenül, immár hat, lassan hét éve, és ki tudja, mikor jön el az a pillanat, amikor úgy fogom érezni, hogy elég volt. aztán hagyom az egészet a francba, talán visszatérek a papírnaplóhoz, talán a gépen folytatom tovább az egészet, talán rászállok a facebookomra, és státuszblogot csinálok, fogalmam sincs, mi lesz, sosem tudom, mi lesz.
de nem lesz vége. még nem.