állítólag mindenkinek kellenek büdös nagy pofonok az életben,

ami engem illet, azért inkább megmaradtam volna a mondjuk két héttel ezelőtti állapotnál, hogy még van párkapcsolatom, boldog vagyok, és talán van is annyi eszem, hogy figyelek a jelekre, összeszedem magam, satöbbi.

de nem jött semmilyen pofon és boldogan éltem a saját kis hülyeségemben, amíg aztán egyszer csak szembe nem fordult velem az életem, hogy kedvesen arcon köpjön. de hát megtörtént, és azon kívül, hogy szánok az egészre egy csomag 100-as papírzsepit - titokban még többet is, sokkal-sokkal -, meg tudomásul veszem, hogy életem egy igen fontos része kiszállt a játékból, talán tényleg ki kellene használnom az alkalmat, és össze szednem magam. mert hát ez elvégre csak nekem megy. menne. valami.

akárhogy is, örültem, hogy veled lehettem. köszönöm.

pénteken a noéminál lesz valami lányos program - viszek hagymalevest, lévén, hogy ebben tök profi vagyok, a noémi carbonárát kotyvaszt, a dorci muffint, zsani meg hoz bort. addig pedig? holnap stúdiózás, csütörtökön megyek csiszárévihez, a masniba kezdek visszatérni, novemberre van időpontom a tetoválószalonban, csütörtökön egy rózsaszín puficsizma boldog tulajdonosa leszek, a macskának kellene kaparófa (aki tud olcsón, szóljon. köszönöm!), vége a make-nek is, sikeresen elhagytam a fülbevalómat, a nóri haját most kapta be a hajszárító, és azt hiszem,

hogy igazából nem hiszek semmit.
talán ideje lenne egyszer úgy élni, hogy hagyni magam a francba, megnézni, mi lesz. a munkára, a tévére, mindenre figyelni, a kis szívsajogásra nem. ábel szerint elmúlik... úgy legyen.

csak valahogy mérges vagyok, hogy lecsúsztam erről az egészről. tnyleg ennyire ostoba lennék, hogy bele kell verni az arcomat a dolgokba? hogy tessék, itt van ez a valami az orrod előtt, és baszki,  vedd már észre? ennyire? ennyire ilyen lennék?

és akármennyire nem szeretném, akármennyire is tiltakozom ellene, azt hiszem, de, sajnos igen.

pontosan ilyen vagyok.