uramisten, szeptember,


annyira nem számítottam rád, pedig, hidd el, szeretlek én, csak úgy elfáradtam ebben a nyárban testileg-lelkileg egyaránt. és most kicsit furcsa, mert egyre több a lehullott falevél a kapunk előtt, és a warga is rég hazament már és nemsokára hét hónaposak leszünk az ábellel és a jövő héten megyünk állatkertbe, és szereznem kellene végre egy analóg fényképezőgépet, mert erre vágyom ki tudja, mióta. és ábelnél maradt a töltőm és holnap tizenegyre megyek be a rózsa utcába és megint cigaretta, megint stúdió, megint minden, és megint mi, és ez életem utolsó tizenéves ősze, ami igazából egyáltalán nem érdekes, de szeretném, ha ez az ősz végre igazi, normális ősz lenne, színek, avar, egyre hűvösödő idő meg minden, semmi hó, semmi harminc fok, csak egy tök sima, snassz őszt szeretnék, ha ez megoldható. meg hogy valaki megértesse a macskával, hogy egyáltalán nem vicces éjszaka a függöny ötcentis résén meglépni és a liftaknában kussolni, amíg a gazdái keresik. és amit ennek a nyárnak kösöznhettem, az az, hogy közelebb kerülhettem magamhoz. veszítettem el embereket, volt olyan, aki elszaladt előlem az utcán, másban szimplán csalódtam, de olyan is volt, akivel egy üveg bor mellett meglepően természetesen tudtuk ott folytatni, ahol befejeztük pár hónappal ezelőtt. megismerhettem jobban az apámat és a távolság ellenére talán az anyukámat is - és ami a legfontosabb, hogy annyit aludhattam ábellel, amennyit csak tudtam - bár így is keveset. gazdagabb lettem ezzel a rózsaszín sálas kis szürke bundás cicával, akinek rózsaszín tappancsai vannak, és rájöttem, hogy nem lehet elsietni ezt a felnőttködést. talán igaza van abban ábelnek, hogy nagyon gyerek vagyok még néha, és nekem is abban, hogy remélhetőleg pont úgy hibázom, ahogy egy tizenkilenc évesnek hibáznia kell. de a mopszokat és a muffinos bögrét és a reggeli tejeskávét és a pöttyös könyveket ugyanúgy nem engedem, ahogyan korábban sem engedtem, és ahogyan később sem fogom szerintem.
mert akárhogyan is leszek én szivárványfestő, vagy hírszerkesztő, esetleg műsorvezető, a szürke kosztüm alatt remélhetőleg megdobban majd a szívem egy röfögő hurkakutyától, vagy egy olyan pöttyös könyvtől, ami még nekem sincs meg. és akkor tudni fogom, hogy bár mi, emberek, változunk, és életünk természetes része a változás, azért a legfontosabb, legszeretetreméltóbb dolgok megmaradnak.

nem is kívánhatjuk, hogy elmúljanak.