ez is elindult valahogyan, szeptember van és még mindig nincsen ősz - egyre jobban félek, hogy majd egyik percről a másikra fog jelentkezni tizenöt fokos lehűléssel és fejfájással, mint tavaly meg azelőtt.
a diploma gondolata egyre inkább taszít, vagy nem is tudom, és életem utolsó őszén sem a nyugalmat érzem, amit egy átdolgozott nyár után kellene, hanem a vágyakozást mindenféle napfényes, nagyablakos lakások után, ahol gesztenyefa áll az ablak előtt és kovácsoltvas franciaágyban alszunk, a macska meg dorombol, vagy legalábbis egy helyben marad. de majd eljön ez is, csak szépen menjünk előre, valahogyan át kellene tekerni a telet, mert nagyon utálom  hülye csúszós utakat, a kesztyűket, amikben nem tudom meggyújtani a cigimet, a piros orromat, egyedül csak a nagy aranygombos, nagygalléros télikabátomat szeretem és a bakancsomat. azt is utálom, hogy január negyedikén van a születésnapom, mindenki elfelejti, mert akkor kezdődik az iskola, vagy vizsgaidőszak van, vagy mindenki harmad- meg negyednapos a szilveszter után.


ábellel ma vagyunk hét hónaposak, talán valami idézetet kellene írnom, de nem szeretnék és nem is találnék, mert mi egyszerűen csak olyanok vagyunk, amilyenek. ez azt jelenti, hogy nem kell szavakat húznunk magunkra meg érzelmes számokat, mert ő tudja és általában én is tudom, és tényleg nem is kell ennél több. a rengeteg türelem és szeretet, amit kaptam az elmúlt időben, másnak talán tíz évre is elegendő lenne, én pedig egyszerűen boldog vagyok. olyan is van, amikor hisztizem és csapkodom és hülyeségeket mondok, és itt van a nola is, aki egyre dagibb és jelenleg a lábam mellett ülve dorombol, és a gépelő ujjaimat nézi. azt hiszem, ez az egész nekem tökéletesen elég.


sosem vagyok biztos abban, hogy jó helyen vagyok, így a tévézésről sem tudom - néha elfog az érzés, hogy mit keresek itt, remeg a lábam, és valahogy nem tudom rendesen venni a levegőt, aztán másnap pedig eszelősen biztos vagyok az egészben és csak mennék előre, mint a tank. azt hiszem, ez életkori sajátosság, ha már foghatom valamire. szentesen még mindig nem voltam, mióta vége lett, már nem is gondolok rá, mert már látom, mi volt hibás, mit nem láttam, amit most igen - mégis egy szeretett kis helye marad a szívemben és a dobozomban, mert megérdemli.


wargica tiszteletét tette pesten, természetesen elmentünk vásárolni és természetesen rávett, hogy vagyonomat elverjem egy táskára meg egy bőrkabátra, megérte, mit ne mondjak. aztán meg azzal a feltétellel jött el hozzám, hogy megsimogathatja a macskámat. még jó, hogy a barátaim miattam vannak velem.


azért a tlc kicsit hiányzik, meg a könyveim otthonról.