2012. augusztus 18., szombat







Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?


talán minden egyes pillanatunk eleve halálra van ítélve, hiszen minden egyes percünk magába az elmúlásba vezet. talán nincs értelme kapcsolatokba, szerelmekbe, barátságokba, alkoholízű esti nevetésekbe belebonyolódnunk, hiszen egyszer majd vége lesz azoknak is, ahogyan mindennek, armageddon, apokalipszis, zombiinvázió ide vagy oda. talán nem is kellene kitennünk a szívünket hetven-nyolcvan évi karcolódásnak, kis repedéseknek és apró csorbáknak annak üvegfelületén, mert úgysincs értelme.
és mi mégis keressük a következő kalandot, a következő csókot, a következő szerelmet, pedig tudjuk, mi lesz a vége. egyszerűen a vérünkben van, hajt minket, mint a dízel. talán tényleg a félelem ez, az attól való félelem, hogyha nem csinálunk semmit, akkor valóban nem lesz értelme az egésznek, annak a félelme ez, ahogyan a teljesen egyforma, mégis csak egyszeri napjainkat kétségbeesetten és rögeszmésen próbáljuk meg- és feltölteni tartalommal. és hogy az a tartalom micsoda, az már rajtunk múlik. csak csináljuk és csináljunk, körmünk szakadtáig ragaszkodunk és harcolunk minden egyes kis pillanatért és emlékszilánkért, amit valahogyan a magunkévá tehetünk. sosem tudjuk, melyik lesz az utolsó. a végső. 


- nekem talán most ez volt az -





Nincsenek megjegyzések: