az elmúlt néhány napot az mtvben töltöttem, a híradónál gyakornokoskodtam, és őszintén szólva, imádom. jó érzés, hogy olyan irányt választottam, amit szeretek.
mert szeretem a tévés szakmát. akkor is, ha hajlamos vagyok nagyon rágörcsölni, és interjú előtt lepereg előttem az életem. rengeteget - vagy még annál is többet - kell tanulnom ahhoz, hogy az legyek, ami akarok lenni - jó tévés. jó szakember, olyan, akitől majd tanulni lehet.

talán naiv ez az elképzelés, majd meglátjuk, mi lesz és hogy lesz.
ma a fő utcai ügyészségen voltam, a seres-gyilkosság legújabb vádlottjára vártunk, b. lászlóra. éppen elcsíptük, mikor két rendőr kíséretében felment a lépcsőn (láttatok már operatőrt futni 20 kilós kamerával?). utána végigvártuk a tárgyalást az aulában, aztán ott voltam, amikor kihozták, végignéztem az ügyvédje nyilatkozatát.
utána így komolyan foglalkoztat az, hogy kifejezetten bűnügyi tudósítóként helyezkedjek el.

tizenkilenc évesen itt vagyok teljese egyedül egy idegen város idegen kerületének idegen lakásában. úgy jöttem fel, hogy nem tartoztam sehova, teljesen gyökértelenül, sodródva a semmiben, mint talán egész életemben. és jó ilyen kis lelki megerősítést találni -- hogy megérte elveket és pénzt kidobni, megérte a rohadt két és fél órás vonatutat, megérte a szívrepedést, megérte.

és aki miatt még határozottan megérte, az ábel. mert nélküle sehol sem tartanék.