pest felett az ég;

mostanában többet látom a holdat, mint a napot, többet vagyok utcán sötétedés után, mint nappal. csipog a blokkszkennelő, perceg a nyomtató, zúgnak az éjszakai buszok, és harsog a zene, mert valahol tőlem messze emberek szórakoznak és isszák, amit szeretek, és buliznak és táncolnak arra a zenére, amit szeretek, és engem meg őrületbe kergetnek a számok, az állandó kalkulálás, és mégis szétfeszíti mellkasom a büszkeség, mert végre önálló vagyok, anyagilag független, és bár nem mondom, hogy könnyű, de nem szenvedek hiányt semmiben.

várom vissza krisztinát brüsszelből, remélem, tetszeni fog az ajándéka - eldicsekednék vele, de úgy lebuknék, mint a kurvaélet -, nemsokára majd tartunk egy steiner kristóf-féle keri bredsó akciót is, a fotókat majd publikálom :3

tegnap voltam ruhát leltározni a c&a-ban, a kicsit bebaszcsizott ábel kijött elém egy doboz marlboróval és egy energiaitallal felszerelkezve, hajnali háromkor, x óra munka után körülbelül könnyesre hatódtam tőle, aztán egy kissé szomorú leányzót próbáltunk meg összekaparni, majd kikötöttünk az oktogoni mekiben és haza - már világosodott, és arra gondoltam, hogy tényleg kezd felborulni az időérzékem vagy mi ez, délután kelek, ötre vagy hatra érek haza, és az utóbbi egy hétben minden nap látom a napfelkeltét.

talán ez a budapestet szeretem a legjobban, ezt az ébredezőt, a kialvó közlekedési fényekkel, amikor kicsit kékes minden, és megborzong az ember az új nap lehetőségétől, talán fel sem fogva, hogy ez is csak huszonnégy óráig tart majd, egyszer van az életben és utána elmúlik, kész és ennyi.

azt hiszem, ezt akartam. hogy ilyennek képzeltem-e, az már más dolog - nyilván könnyebb lenne, ha támogatnának, de ez már nem érdekel.
aztán majd lesz valahogyan.


nem vagyok egyedül.