2012. július 17., kedd

dzsenifer!

emlékeztem én a dzsenifer eniszton-példára, egyszer olvastam a mamámnál a meglepetésben, csak azt nem gondoltam, hogy egyszer majd rám is fogják majd alkalmazni. cézé nagy eszti szavaival élve a dzsenifer-esetről:  
hát hogy amikor a jóbarátok elkezdődött, akkor minden második amcsi nő olyan hajat ment vágatni a fodrászához, eleinte még vittek képet, de aztán már csak kimondták a nevét és tudták.
ez úgy került szóba, hogy előtte az került szóba, hogy példakép vagyok-e. én speciel nem tartom magam annak, mivel az én példaképeim olyan emberek, mint john lennon vagy frida, és szerintem ezt ismerve már érthető, miért gondolom, hogy egy tizenkilenc éves leányzó, aki semmit nem tett le még az asztalra,  nem igazán nagy durranás. és ez most nem álszerénység, hanem saját magam és a hibáim ismeretének bevallása.

john lennon is tanított neked valami, ami szerencsére nem a hajviseletben és pucér fotózkodásban nyilvánult meg, és azt viszed tovább. én sem írok úgy mint te és nem nézek ki úgy, de példaképem vagy.


válaszolta erre eszter, és ami azt illet, mostanában semmi nem dobott fel jobban, úgyhogy köszönöm. 
ami azt illeti, ez kissé be is paráztat - komolyan úgy vagyok példakép, hogy vadászom a legolcsóbb fehér édes borokat a wargával a tesco expresszben, és imádom a marlborót és reggelente halott vagyok kávé nélkül és meggondolatlanul cselekszem, rengeteget hibázom, a macskám talán jobban járna más gazdival, és nem mindig tudom majdnem húszéves létemre felmérni a tetteim következményeit. 


és az is kicsit para, mikor leveleket kapok azoktól, akik olvasnak - nagyon jól esik, meg minden, de nem gondolom, hogy olyan jelentőségteljes és nagy dolgot tennék, ami arra késztet valakit, hogy megírja ezt nekem. ettől függetlenül minden alkalommal, amikor kapok egy ilyen szösszenetet, nagyon meghatódom. szerintem érthető :)


sokszor megkérdezik, hogy nem tervezek-e könyvet. éppen erről cseréltünk eszmét a wargával, úgy gondolom, hogy nem azért írok, hogy olvassanak, hanem azért, mert egyszerűen így szeretek lenni. úgy, hogy leírom, mit gondolok, mi történt, mire verem el az időmet és a pénzemet és hogy kiket szeretek. 
másrészt úgy gondolom, kell, hogy archiváljam valahogy az életem.
egyszerűen nem akarom, hogy úgy menjenek el a napok, hogy ne emlékezzek rájuk.


annyi minden akartam lenni, és a végén, úgy látszik, előbb vagy utóbb - de inkább utóbb - mégiscsak ember lesz belőlem valahogy.
vicces, sosem gondoltam volna, hogy talán ez az életünk célja - nem nyomot hagyni a tetteinkkel, hanem a személyiségünkkel tenni ugyanezt, olyasformán beágyazódni a szeretett épületeink falaiba, mint ahogyan a takaró reggelere nyomja meg a bőrünket.
úgy megmaradni, ahogyan az asztalunkon felejtjük ott a kávéscsészéket, bennük a kiskanállal meg a gőzölgő kávékkal. 
úgy nyomot hagyni, ahogyan az új cipő megnyomja a sarkunkat; ahogyan a fogkrémes tubuson ott marad az ujjunk szorítása; ahogyan a leejtett üvegváza is megreped pár helyen.
úgy itt maradni, ahogyan a teanyomok az asztalon, szabályos kör alakban; vagy az öblítő illata a száradó ruhákban; a hajbalzsam nyomai a törülközőnkön; a sáros talpnyomok a lábtörlőkön.


mert nem hagyhatunk nyomot csak egyféleképpen. nem is tudunk - az utánunk talán néhány évig a mindennapok homokjába mélyedt lábnyomainkban változatlanul ott lesz minden rossz és jó, minden nevetés és félreértett poén, minden rosszkor közölt mondanivaló és megfelelő pillanatban elszórt bohózat, minden ujjnyom az üvegasztal lapján, minden kifogyott öngyújtó - minden ott lesz.


és ez nem is baj. elvégre nem vagyunk sem teljesen rosszak, sem teljesen jók. az arányok mindenkinél ugyanazok, csak az alkotóelemek mások - de nem tehetnénk úgy húsz év múlva, mintha most csak egyfélék lennénk, mintha fiatalkorunkban csak ilyenek vagy olyanok lettünk volna. egyszerűen be kell vallanunk mindent.


mert ilyen ez.

Nincsenek megjegyzések: